– Körülbelül – sóhajtott a férfi.
– No de te ezt miért hagyod, vagy hagyják az alattvalói?!
– Én esküvel fogadtam, hogy örökre lemondok a trónról, és soha sem térek vissza. Nem szeghetem meg a fogadalmam! Nagy jót tenne az, aki észre térítené az unokaöcsémet.
Jelentőségteljesen nézett Gyöngyre.
– Én?! Nem, az nem lehet! – rázta meg a fejét.
– Miért ne?! Benned megvan minden, ami ehhez kéne. Persze, csak ha akarod.
– Váltsunk inkább témát! – kérte. – Mit lehet tudni a javasasszonyról?
– Kedves nő, azonban a munkájában nem ismer tréfát. Évek óta keres valakit, akinek a tudományát továbbadhatná, ámde még nem akadt, aki kiállta volna a próbát. És ezért mindenki őt okolja.
– Csak ennyi?
– Én csupáncsak ennyit mondhatok neked!
Másnap Villő a vasföldi palotához közel eső helyen tette partra. Az első útjába kerülő embertől útbaigazítást kért:
– Jó napot, bátyám! A javasasszonyt keresem.
– Inkább ne keresse! – kapta az udvariatlan választ, amit undorodó arckifejezés kísért.
A kérdezett hátat fordított, és sietős léptekkel távolodott. Akárkitől tudakolta, mind hasonlóképpen feleltek.
– Hű, de utálnak itt valakit! – állapította meg a sokadik hiábavaló kérdezősködés után. – Érdekes, mert János kifejezetten szeretettel emlegette.
Közben odaért a palotát övező fal kapujához. Két alabárdos strázsa támasztotta unottan a kapufélfát.
– Adjon isten, jó napot, vitéz urak! A javasasszonyt keresem.
Az egyik katona elfordította a fejét egy, a falhoz simuló kis ház felé, és hatalmasat sercintett, majd utálkozó arckifejezéssel meredt Gyöngyre.
– Értem, köszönöm!
A kéményből meghatározhatatlan színű füst kígyózott az ég felé. Odasétált, és kopogott.
– Ki vagy? Nem veszek semmit! – hallatszott bentről.
A hang kissé reszelős volt. Nem tűnt sem barátságosnak, sem ellenségesnek. Lepillantott Hópehelyre, mit szól a válaszhoz, ám a puli teljesen közönyösnek mutatkozott.
– Jó napot! Tanulni szeretnék!
Az ajtó résnyire kinyílt, és ezer ránctól szabdalt arc kukkantott ki:
– És mit tanulnál?
– A fűvek titkát, öreganyám, ha ezzel a megszólítással nem sértem meg. Sajnos, a nevét még senkitől sem hallottam.
– Úgy! Miből gondolod, hogy én ismerem?
– Jó emberektől hallottam, akik szeretettel beszéltek magáról. Nem úgy, mint a helybéliek. Szóval, szeretnék ide tanulónak szegődni.
Az öregasszony még mindig bizalmatlanul szemlélte, azután pillantása a pulira vándorolt, aki némán, farkcsóválva bámulta.
– Vele együtt?
– Igen. Hópehelynek hívják, és hűséges társam, már sok veszedelemből kisegített.
Az ajtó becsukódott, és odabentről szöszmötölést hallott. Türelmesen várakozott, és remélte, hogy előbb vagy utóbb bebocsátást nyer.
A sápadt nap éppen eltűnt az égről, amikor az ajtó végre kitárult.
– Lépjetek be! Hadd látom, őszintén tanulni akarsz-e vagy csak hirtelen fellángolás az egész.
Kicsiny, alacsony szobába jutott. Nappal az ajtón bejutó fény világította meg, most a falra erősített tükör két oldalán, fejmagasságban lévő falikarokban égő gyertyák. A hátsó részt faltól-falig érő függöny takarta.
Az öregasszony a két gyertya közé állította, háttal a tükörnek. Megragadta a csuklóit, felemelte, és mereven nézte az arcát, miközben érthetetlenül motyogott. Gyöngy karjain időnként remegés futott végig, hol megfeszültek, hol elernyedtek az izmai. Úgy érezte magát, mint amikor egyszer felkeresett egy kineziológust.
A furcsa vizsgálat sokáig tartott. Félt megszólalni, nehogy leendő mestere alkalmatlannak találja és elküldje. Azután a javasasszony hirtelen elengedte a kezét, és a pulit kezdte hasonló módon vizsgálgatni. Meglepetésére Hópehely egyetlen vakkantás nélkül tűrte, hogy két lábra állítsa, és mellső mancsait hosszú ideig fogja.
– Rendben – közölte végül az öregasszony –, megkezded a próbaidőd. Azt teszed, amit mondok, és közben meg sem szólalsz, amíg én meg nem engedem. Ha kiállod a próbát, megtanítalak a fűvek titkára. De ha nem…
A javasasszony nem fejezte be a fenyegetést. Éppen meg akarta kérdezni, amikor meghallotta Rozit:
– Hallgass!
Éjszakára házigazdája a padlón mutatott neki helyet, míg maga eltűnt a függöny mögött.
