Fűanyó a növényvilág nagyon sok képviselőjével ismertette meg Gyöngyöt. Jó néhányról már hallott, szakácsok használták az ételek ízesítésére. Ám a többség teljesen ismeretlen volt.
Először az alak, szín, szag és íz alapján történő pontos felismerésre összpontosítottak. Később bonyolódott a feladat, bekötött szemmel kellett az elé rakott növényeket szétválogatnia.
– Sok fűféle csak éjszaka gyűjthető – magyarázta mestere. – Bizonyosakat meg kizárólag az év egyetlen napján szabad leszedni. Ilyenkor sem tévedhetsz, muszáj megtalálnod, amit keresel.
Hónapok múltak el, mire biztosan felismert bármit, amit Fűanyó elébe tett. Közben szorgalmasan tanulta, mi mire való, mit mivel kell keverni, hogy egyik vagy másik bajra gyógyírként szolgáljon.
Oktatásának harmadik része a vizsgálati módszer elsajátítása volt. Ezen a téren rendkívül jó tanítványnak bizonyult. Alig egyheti gyakorlás után tudása vetekedett a mesterével. Hasznát vette a szülei kitartó unszolására még otthon végigjárt agykontroll tanfolyamnak, amiben igazán sohasem hitt.
≈
Jégbontó havában váratlan vendég dörömbölt be. Hópehely, aki általában nem törődött a betérőkkel, most felborzolt szőrrel, nyüszítve rohant a függöny mögé, és próbált belelapulni a földbe.
– Ki vagy? Nem veszek semmit! – szólt ki szokásos módján Fűanyó.
– Vazul király jött hozzád, boszorkány – recsegte egy durva, borban pácolt hang. – Tárd ki az ajtód ízibe, és fogadd illendően uradat!
– A király beléphet – válaszolta higgadtan a javasasszony –, de te, bugris, kotródj az ajtóm elől, amíg az illemet meg nem tanulod.
Gyöngy hökkenten figyelte a szóváltást. Odakintről fojtott vita szűrődött be.
– Menj, és várj rám amott! – hallatszott egy kevésbé ellenszenves hang.
– De felség – ellenkezett a borissza –, egyedül nem engedhetem be! Mi lesz, ha valamit forral a banya?
– Lárifári. Találkoztál valaha bárkivel, akit Fűanyó bántott?
– Izé… én nem, de hallottam sok mindent. Azt beszélik, hogy tűnnek el emberek…
– Persze, akárcsak az őrségből. Amikor berúg valamelyikőtök, aztán szedi a nyúlcipőt jogos haragom elől. Na – emelte fel a hangját –, indulás!
Kisvártatva nyílt az ajtó, és egy széparcú, magas fiatalember lépett be lehajolva. Feltűnő, a szivárvány összes színében pompázó ruhát viselt. Fejét korona ékesítette, amit két kézzel, sután igyekezett a helyén tartani. Arcát is erősen festettette, vastag fekete szemöldököt, pirospozsgás orcákat, és vérvörös ajkakat varázsoltatott magának. Ráadásul olyan émelyítő illatfelhő lengte körül, hogy alig kaptak levegőt.
Gyöngy, ha más körülmények között találkoznak, pojácának vagy transzvesztitának titulálta volna. Alig bírta visszafojtani a feltörő kacagást, és már megértette a pulit, hogy fejvesztve menekült.
– Bálozni hívtam a környék királyait és hajadon leányaikat – közölte az uralkodó, anélkül, hogy körülnézett volna.
Szájából a szavak mellett büdös lehelet tört elő, és keveredett az amúgy is nehezen elviselhető szaggal.
– Ellenállhatatlan akarok lenni, női szíveket rabul ejteni. Adj valami csodaszert!
– Ha beteg vagy, segíthetek, de ebben soha – válaszolta higgadtan Fűanyó. – Ilyet csak varázslótól kaphatsz, tudod jól!
A javasasszony nyilvánvalóan ugyanúgy kezelte a látogatót, mint bárki mást. Nem bókolt, nem alázkodott, és tegezte, mintha gyerekkorától ismerné.
– De én csakis benned bízom! Legalább tanácsolj valamit!
– Minek, úgysem fogadod meg!
Vazul szinte elsírta magát, mire Gyöngy fuldokolni kezdett az elfojtott röhögéstől. A férfi csodálkozva nézett rá:
– Hát te meg ki a csuda vagy? Még sose láttalak!
– Melinda a neve, a segédem. Nem idevalósi.
– Akkor meg miért köhög? Nem sokat ér a tudományotok, ha még ezt sem gyógyítjátok!
Sokáig téblábolt, méregette a két nőt, akik viszont hallgattak.
– Ha mégis akadna valamid, hozd a palotába! – morogta köszönés helyett, majd távozott.
