Napkeltekor a tengerparton izgatottan vette elő az útmutatót.
Rózsabokor harmata
Vasfüvet kilúgozza.
Zöldmezőben találod,
Ha a kertet gondozod.
Száz bimbóról naponta
Gyűjtögesd a cserpákba.
Hathónapnyi szolgálat
Kívánt hatást szolgáltat.
– Ejha, ez ám a feladat! – vakarta meg a fejét. – Az eddigi türelempróbák kutyafülék voltak ehhez képest. Ráadásul, még sohasem kertészkedtem. Mi fog ebből kisülni?
– Már megint rinyálsz?! – dörrent rá a régen nem hallott hang.
– Rozi, hát te merre kódorogtál? Mindig akkor tolsz le, amikor újabb nehézséggel szembesülök. Amúgy meg milyen szavakat használsz?... Bezzeg akkor kukultál, amikor ostobán besétáltam Piperkőc csapdájába!
– Ne légy igazságtalan! Mindig időben figyelmeztettelek, amikor igazán szükséged volt rá. Mint most. Viszont ha nem akarsz elkésni, haladéktalanul indulnod kell!
Gyöngy meghökkent, azután gyorsan utánaszámolt a dolognak. Rügyezés havának végén járt. Hat hónapig minden nap harmatot kell szednie rózsabimbókról, úgyhogy Magvető havának végére végezhet. Persze, ehhez mindvégig kedvező időjárás kell. Egy korai fagy elviheti a virágokat, és akkor a következő tavaszig kénytelen lenne várakozni.
– Már megint igazad van, tényleg nincs vesztegetni való időm!
Szapora léptekkel indult Zöldmező király palotájába. Napokig vándorolt, ami már meg sem kottyant neki. Esteledett, mikor a kapuhoz ért, amit itt is unatkozó őrök vigyáztak.
– Jó estét, vitéz urak! Munkát keresek.
A silbakolók a fülük botját sem mozdították, továbbra is flegma ábrázattal támaszkodtak a falnak. Ám pár pillanat múlva hirtelen összekapták magukat, és az egyik ráripakodott:
– Tágulj innen, némber, adj utat őfenségének!
Ijedten lépett oldalt, és szájtátva nézte a vadul ügető lovasokat. Hópehelynek nem tetszett a dolog, mert éktelen csaholásba kezdett. Az élen lovagló alaposan végigmérte a bámészkodó Gyöngyöt:
– Hát te mit keresel itt, angyalom? – szólította meg nyeglén.
– Munkát keresek, felség – hajtott térdet.
A fiatalember, aki harminc év körülinek, és inkább csúnyának, mint szépnek tűnt, kéjesen elvigyorodott:
– Pompás! Komornára van szükségünk. Épp ilyen szemrevalóra, mint te!
Gyöngy rosszat sejtett, mégsem visszakozott:
– A munkát elvállalom, mást viszont nem!
A király felröhögött:
– Azt majd meglátjuk, angyalom! Menj, keresd meg a kulcsárnét, az majd eligazít.
A lovasok elporzottak, az őrök meg visszasüppedtek az unalomba. Rövid kérdezősködés után rálelt a palota személyzetét irányító idősebb asszonyra.
– Ó, lelkem – csapta össze a kezét, miután megtudta, mi járatban van Gyöngy –, jobb lett volna, ha be sem teszed ide a lábad! Hát nem hallottad hírét, hogy igen nagy étvágyú az urunk, nem elég neki a gyönyörű felesége, szegény Lujza királyné.
– Ez számos férfiról elmondható, öreganyám – vont vállat. – Elvállaltam a munkát, a szavamat meg nem szoktam megmásítani.
A kulcsárné vitte úrnőjéhez, közben pedig hol sopánkodott, hol Ottó király viselt dolgait ecsetelte, akit a háta mögött csak a Kujon néven emlegettek.
– Szegény Oszi király – sóhajtozott –, biztosan forog a sírjában, hogy vénségére ilyen fiút nemzett.
Gyöngy hallgatott, nem akart rögtön az udvari intrikák közepébe csöppenni.
Lujza királyné nagyjából annyi idős lehetett, mint ő. Ellentétben a férjével, igazi szépség: nyúlánk, arányosan telt alak, főúri tartás, egészséges, üde arcbőr, piciny orrocska, igéző, zöld szempár, finoman ívelt szemöldök, cseresznyepiros, érzéki ajkak, dús, hátközépig érő vörös hajkorona. Hasa enyhe domborodása negyedik hónap körüli terhességről árulkodott. Ám az arcából mérhetetlen bánat sugárzott.
A királynő nem igazán örült az új komornának, és ellenszenvét nem is rejtette véka alá. Első pillantásra rájött, hogy férje már szemet vetett rá, és előbb vagy utóbb az ágyába akarja parancsolni.
– Felség – nyugtatta meg Gyöngy, aki rögtön rokonszenvesnek találta úrnőjét –, nyugodjon meg, én biztosan nem leszek az ura játékszere!
– Honnan tudod, hogy erre gondoltam? – kérdezte hökkenten Lujza.
– Nem akarom megsérteni, ámde mindkettőjük tekintete rendkívül beszédes, és szavak nélkül is megértettem.
