– Még egy utolsó kérdésem lenne, akkoriban a Kristályhegyet megmászva tértetek haza? – tudakolta Gyöngy.
– Miről beszélsz? Arrafelé nem vezet út! – rázta a fejét értetlenül Pongrác. – A barlangon keresztül mentünk, ahogyan valamikor elmenekültünk. Mondanál erről valamit?
Gyöngy elmesélte a Tündérkertből Rézvölgybe vezető, majd ezerháromszáz kilométeres, nyaktörő vándorútját, és kiemelte a hegység tetején álló, nyilvánvalóan óriásokra méretezett, ősrégi útjelzőt. Pongrác töprengő arccal hallgatta.
– Azt hiszem, szerencse, hogy ez a feledésbe merült! Mindenesetre utána fogok járni, azután majd meglátom, tartsam-e továbbra is titokban vagy sem. Viszont most már tényleg búcsúznék. Odi, ha bármiben segíthetnénk, bátran hívjál minket!
– Még egyet szeretnék kérni! Gyöngynek, azt hiszem, a közeljövőben nagy szüksége lehet a segítségedre. Lehetséges lenne egy ilyen sípot neki is adnod?
– Barátom – csóválta a fejét az óriás –, csupán egyetlen ilyen varázssíp létezik, és nincs ma már senki, aki egy újabbat készíthetne.
– És ha én odaadnám neki, akkor hajlandó lennél őt segíteni? Kérlek!
– Még sohasem találkoztam olyasvalakivel, aki bármilyen varázslatos tárgyról önként lemondott volna! – mosolygott Pongrác. – Természetesen tiszteletben tartom a kívánságodat!
– Köszönöm mindkettőtöknek – hatódott meg Gyöngy. – Ma még tartozom egy meséléssel egy aranyos kislánynak, viszont holnap reggel visszavinnél Kalózpartra a menekültek táborába?
– Persze, csak fújj bele a sípba!
– Nem elég most megbeszélnünk? – kerekedett el a szeme a csodálkozástól.
– Ahhoz, hogy ripsz-ropsz hozzád jöhessek, szükség van a síp szavára. Nélküle csupáncsak óriástempóban haladhatok, ami persze jóval gyorsabb, mint a legsebesebb humkány röpte, de a gondolatnál mégis sokkalta lassúbb. Tehát sípolj, amikor hívni akarsz! – hajolt meg, majd eltűnt.
– Hát, ez bizony édeskevés! – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Gyöngy.
– Annak idején nehezünkre esett a repülés. Többször is megfordult a fejünkben, hogy gyalogoljunk, emlékeztek? – jegyezte meg Suhogó
– Ráadásul az elemózsiás tündértarisznya napokig csak kenyeret és vizet adott – dünnyögte Libbenő.
– A vereshagymát se felejtsd ki! – mosolyodott el Katica. – Mindent összevetve, a Világ végéről a Fodrosig tartó út volt egész életem legnyomasztóbb élménye.
– Azt hiszem, mindnyájunknak – helyeselt Odi.
– A vár udvarán élő sárkányvérfa szöget ütött a fejembe – váltott témát Gyöngy. – Csiribi-Csiribá sárkányfának hívta, annak egy elszáradt ágából kellett a Boldogság csanakját kifaragnom. Lehet, hogy az elpusztult, és vele együtt a Szép-part, míg a Fodros partján álló testvérei megvédték az innenső oldalt.
– Még sose hallottam erről! Pedig gyerekkoromban Táltos sokféle varázslatos fáról beszélt. Mi tagadás, ottjártunkkor roppantul örültünk, hogy magunk mögött hagytuk azt a félelmetes vidéket, nem néztünk alaposan körül.
– Tündérkertben nő néhány – közölte Remény.
– Mit tudsz róla? Egyáltalán, miért az a neve, ami?
– Sajnálom, de semmit! – tárta szét a kezét. – Bár előlünk igazán kevés dolgot titkolnak idősebb és bölcsebb testvéreink, tanítóink erről valamiért nem beszéltek soha.
– Vajon mi uralhatja még mindig azt a vidéket? – morfondírozott Gyöngy. – Határozottan érzem, a környék újra lakhatóvá változtatásának kulcsa ott rejtőzik valahol, csak meg kell találni. Bármi áron, de megkeresem!
– Akkor óriási szerencsével megúsztuk ugyan, azonban a két tündér pusztulása után én ezerszer is meggondolnám, hogy átkeljek a Fodroson. Te se tedd! – próbálta lebeszélni Odi.
A többiek, beleértve Reményt is, egyetértettek vele. Gyöngy még magának sem tudta megfogalmazni, pontosan miért akar útra kelni, csupán azt érezte, valami vonzza őt oda, amivel farkasszemet kell néznie.
– Márpedig én mindenképpen odamegyek, még akkor is, ha senki sem kísérne el! Ne vesztegessünk erre több szót! – zárta le a beszélgetést. – Most viszont teljesítem Virágnak tett ígéretemet.
