Már szürkült, amikor szárnycsattogást hallottak, és a fejük fölött körözni kezdett egy turul. Ajándék követte Gyöngy utasítását.
– Gránátalma, te vagy az? – kérdezte tétován a madarat. – Mit keresel itt?
– Titeket, ki mást! – válaszolta nevetve, miután visszaváltozott megszokott alakjába. – Láttam, valaki próbálkozott előttem.
– Tudod, ki volt az? – tudakolta Gyöngy.
– Talán egyszer kiderül, bár akkor már valószínűleg nem lesz jelentősége. No, de térjünk a lényegre! Ma éjjel veletek maradok, a többit majd reggel megbeszéljük.
Most már hármasban bandukoltak tovább. Gyöngy élt a gyanúperrel, hogy új útitársuk esetleg mégsem az, akinek mutatja magát, annak dacára, hogy Ajándék anélkül ismerte fel, hogy tudta volna, ki fog csatlakozni hozzájuk. Mindenesetre még egy próbát eszelt ki.
– A tenyerembe forrasztott vasfű ellenségeim számára láthatatlanná tesz – gondolta –, hát lássuk, mi lesz?
Megállt, és leste Gránátalma reakcióját, miközben reménykedett, Ajándék nem feledkezett meg az utasításáról.
– Gyöngy, valami baj van, miért maradtál le? – fordult hátra kisvártatva a tündér.
– Ó, semmi, minden a legnagyobb rendben! – mosolyodott el.
Nemsokára teljesen besötétedett, és se közel, se távol nem gyulladt fény. Zokszó nélkül fogadták, hogy aznap, immár sokadszor, a szabad ég alatt kell éjszakázniuk. Egy csenevész fácska tövében tanyáztak le, amely a szemerkélő esőtől cseppet sem óvta őket, ám legalább a hátukat nekivethették valaminek.
– Ti hunyjátok be a szemeteket, én majd vigyázom az álmotokat! – ajánlotta Gránátalma.
A kimerült Ajándék rövidesen el is bóbiskolt, ám Gyöngyöt az aggodalom ébren tartotta. Résnyire csukott szempillái mögül figyelt.
Az égő lámpás épphogy megvilágította őket. A tündér Ajándék elé guggolt, szemét merőn az alvóra szegezte. Szegényt nemsokára zaklatni kezdték szokásos látomásai, mert teste görcsbe feszült, miközben fájdalmasan nyöszörgött. Gránátalma jobb öklét az Ajándék nyakában függő szeretetfiola fölé helyezte. A kristályból ezüstös fényszál áradt ki, és eltűnt a markában. Azután baljának széttárt ujjaiból a lány feje felett kupolát formált. Ujjbegyeiből hajszálvékony ezüstszálak tekeredtek elő, beleszövődtek az álmodó hajába, aki szemlátomást megkönnyebbült. Kisvártatva újabb vízió tört rá, a tündér pedig megerősítette a védelmet. Az ötödik támadás után a szálak ujjnyi szélessé duzzadtak, és ezután már semmi sem zavarta éjszakai nyugalmukat.
