Írásaim

Vid Ödön

Az időtörött (2.)

2015. április 20. 14:43 - Vid Ödön

(az elejére)

– Arra semmi keresnivalóm, a szifonokat nem kockáztatom, ott már haltak meg kutatók! – dünnyögtem. – Gyerünk, a Fekete-teremben minden eldől. Ott biztosan jártak eleink.

Mielőtt nekivágtam a szikláknak, hallgatóztam. Csak a megszokott zajok. Nekibátorodva kezdtem megmászni a jó tízméternyi halmot. Az „én időmben” itt hangversenyeket tartanak, kényelmes lépcsőkön lehet a termet lezáró hatalmas cseppkőoszlophoz jutni. Most majd negyedórát küszködtem, mire felértem, és mögé kandikáltam.

– Éljen, tehát valamikorra az őskorba kerültem! – kurjantottam el magam gondolatban.

Az óriási üreg falai és plafonja feketéllettek a koromtól. És a Denevér-ág bejárata előtt husángokból tákolt vázak álltak. Sem füstöt, sem emberszagot nem éreztem, nyilván hetek óta senki sem járt a táborhelyen.

Alaposan körülnéztem, de nem nyúltam semmihez. Kör alakban felállított tíz primitív házféleséget számoltam, alig nagyobbak korom kétszemélyes sátrainál. Középen máglya maradéka, körülötte néhány cseréptöredék hevert. Múzeumban már láttam ilyeneket, a bükki kultúra emberei készítették. Úgy öt-hatezer éve. Vagy még régebben.

Örömöm azonban hamar elpárolgott, helyét felváltotta az aggódás. Hirtelen úgy éreztem, kifut a lábamból az erő. A falhoz támolyogtam, lerogytam mellé, és térdemre hajtott fejjel töprengtem:

– Most mi a fenéhez kezdjek? A tudósok is vajmi keveset tudnak erről a korról, hát még én, aki jószerével csak a számítógépekhez ért… Persze, olvastam szép legendákat istenként tisztelt idegenekről, de megdönthetetlen bizonyítékkal ezekre még soha senki nem szolgált!... Ilyesmiben nem szabad bíznom!

Közben megéheztem. Túlélőcsomagomból előhalásztam a vésztartalékként magammal cipelt csokoládét, és a negyedét, nagy önfegyelemmel, morzsánként elmajszoltam. Édeskevésnek bizonyult, de a még bizonytalanabb jövő lebegett a szemem előtt. Megnéztem, két órája keveredtem a múltba. Döntenem kellett: visszamegyek, hátha az átjáró fordítva is működik, vagy kisétálok a felszínre, lesz, ami lesz.

Hosszas hezitálás után az előbbit választottam. Készítettem néhány felvételt. Ha hazakeveredek, a régészek a tenyeremből fognak enni. Ha…

Alig egy óra múlva a Nehéz-út bejáratához értem. Alaposan körülnéztem, azután megindultam befelé. Pár perc múlva feltűnt a Havas, ennek a barlangrésznek a legnagyobb képződménye. Igazából mésztufagát, a fentről lecsordogáló víz rakta le megbecsülhetetlenül sok év alatt. Most még szebben szikrázott a rávetülő lámpafényben.

Elfojtottam feltörő csalódásomat, műszereim valahol a jövőben maradtak. Pontosabban, én léptem a múltba. Szorongással telten végigvergődtem a járaton addig, ahol belyukad a Libanon-hegyének üregébe. Nem tudom, miért reménykedtem abban, hogy az időcsapda Jósvafő felé mozog, és utolérem.

Értelmetlennek tartottam, hogy továbbmenjek a barlang belsejébe. Amikorba kerültem, arrafelé nincs ember számára járható kijárat. Az elsőt 1890-ben építi ki Münnich Kálmán bányamérnök.

Időtörött lettem! – kiáltottam elkeseredetten.

A harmincöt méter magas omladékhegyet felesleges lett volna megmásznom, fent jelenleg egy agyagszifon zárja el visszafelé az utat. Még több ezer évig. Visszafordultam. Gépiesen rakosgattam a lábam, csak arra ügyeltem, nehogy baleset érjen. Most nem kapnék segítséget!

A Fekete-teremhez vezető törmelékhalom előtt megtorpantam. Három lehetőség közül választhattam: kimegyek az aggteleki sziklafal tövében tátongó nyíláson, használom a Denevér-ág bejáratát, vagy a Paradicsom-ágon keresztül mászok ki a felszínre. Az első kettő ellen az szólt, hogy akkor egyenesen a kőkori faluba jutok. A legutóbbi a legnehezebb, ott jó pár szűkülettel kell megbirkóznom, ha egyáltalán képes leszek rá. Ám így elodázhatom a bizonytalan kimenetelű találkozást.

Végül a félelmem győzött. Egy darabig a Domica felé vezető patakmederben mentem, azután megkerestem a Tigris-terembe vezető hasadékot. Majd az alig félméteres folyosón átküszködtem magam az Oszlopok-csarnokába. Nyomasztott a helyzetem, így szinte pillantásra sem méltattam az érintetlen szépségében pompázó mesevilágot. Csakis a kivezető útra koncentráltam, ebben segítettek az agyagos talajban talált lábnyomok.

Már szürkült, mire csuromvizesen végre kikecmeregtem a barlangból. Kellemes szellő melengette lehűlt testemet. A tájék nem sokat változott. Előző, vagy mondjam inkább, jövendő életemben nap mint nap órákat töltöttem itt. Persze, sem bejárathoz vezető betonszalagnak, sem a kemping faházainak nyoma sincs. Viszont jól kivehető a föld alá igyekvő víz által vájt medrecske.

A hátam mögötti domboldalt megmászva lehet feljutni a barlangnak nevet adó hatalmas sziklára. Onnan belátható a környék. Mire felértem, teljesen besötétedett, csak a csillagok milliárdjai ragyogtak a kristálytiszta égbolton. Óvatosan a meredély szélére hasaltam, és lebámultam a negyvenméteres mélységbe.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr167383534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása