Írásaim

Vid Ödön

Az időtörött (5.)

2015. május 15. 23:03 - Vid Ödön

(az elejére)

Ilyet még megérkezésemkor sem éreztem. A délelőtt közepén a figyelő jelzett, mire a legjobb vadászok, lándzsáikat magukhoz véve, felmásztak a sziklafal alacsonyabban fekvő párkányaira, és elrejtőztek a bokrok között. A gyerekeket meg engem beparancsoltak a házakba, a többiek a tűz körül várakoztak. Kisvártatva alaposan megrakodott, felfegyverkezett csapat tűnt fel.

Tanúja lehettem a kereskedésnek! Az idegeneket, bár jobbára ők is rövid szavakat használtak, nemhogy én, de a falubeliek sem értették. Ez azért nem akadályozta a csereberét. Ők sót kínáltak, amiért edényeket és obszidiánból csiszolt késeket kértek. Hosszasan folyt az alkudozás, majd a kis karaván továbbállt.

Pár nap múlva a sámán indított útra edényekkel megrakott férfiakat. Velük akartam tartani, de nem engedték. Ötödnapra kölessel és lencsével telt kosarak alatt rogyadozva tértek vissza. Megörültem, hogy végre valami jobbat ehetek, ám csalódtam. Az egészet téli eleségnek szánták. Azt pedig sikertelenül próbáltam megtudni, merre jártak. Túl messzire nem mehettek, ennyi időn belül talán a Bódváig juthattak.

Egyetlen dolognak örültem: sem az allergiám, sem más betegség nem kínzott. Szervezetem gyorsan megszokta a mi fogalmaink szerint igencsak primitív higiénés állapotokat, a nyakló nélkül használt fertőtlenítőszerek teljes hiányát. Erőnlétem sokat javult, bár alig több terhet bírtam cipelni, mint a felnőttkor küszöbén álló fiúk.

A napok egyre rövidültek. Még mindig elég meleg volt az idő, de egyre többször eredt el az eső. A falu előtti rét felázott, cuppogott a lábak alatt. A fölös vizet ugyan elnyelte a barlang, viszont az élet sokat nehezedett.

Az időjárás romlása lehetett a jeladás az állatok levágására. Öt juh húsa hamarosan száradt, a faggyú pedig fáklyák garmadájává alakult. Ezeket rögtön a bejáratok védelmébe hordták. Nemcsak a nagy szikla alattit használták, hanem a hegyoldalban nyíló, jóval kisebbet is. Errefelé még olyankor is száraz lábbal közelíthető meg a táborhelyük, mikor víz önti el a mélyebb részeket.

Végre eljött a napéjegyenlőség. Negyven napja tengődtem az ősemberek között, tehát feltehetőleg augusztus 12-ére vetett az összetört idő. Halványan rémlett, hogy a maja naptár utolsó ciklusa is ezen a napon kezdődött, méghozzá az időszámításunk előtti 3114. évben. Ha feltételezésem helyes, akkor a tudósoknak bizony alaposan módosítani kell a bükki kultúrára vonatkozó nézeteiket. Persze, ehhez először nekem haza kéne jutnom! Biztos, ami biztos, az egyik mintavevő üvegcsémbe néhány magot tettem.

Az ősz beköszöntét a falu is megünnepelte: a szokásoshoz képest fényes esti lakomával, erre az alkalomra erjesztett tejjel. A sámán később valamit szórt a tűzre, mire bódító illatok kezdtek terjengeni. Botját ütemesen rázta, csörögtek a ráakasztott csontocskák, és a máglya körül ücsörgők lassan transzba estek. Kisvártatva már a törzs utánpótlásának biztosításán munkálkodtak.

Rám a füst alig hatott. Tán, mert csupán egy kortyocskát gyűrtem le a -ből, ahogy ők részegítő italukat nevezték, ami nagyjából isteni nedűt jelent. Komoran meredtem a lángokba, és a bizonytalan jövő miatt aggódtam.

Attól fogva csak a napokat számoltam, nem foglalkoztam vele, hány óra van. Október közepére az idő kifejezetten kellemetlenre fordult, és a falu elkezdett a barlangba hurcolkodni. Rendbe hozták a Fekete-teremben előző évről maradt kunyhókat. Nagy mennyiségű tűzrevalót, élelmet, bőröket, az állatoknak takarmányt halmoztak fel. Mindezt főként a nők végezték, míg a férfiak többnyire vadat hajkurásztak. Mielőtt leesett az első hó, még kétszer mentek el kölesért, egyszer obszidiánért, egyszer agyagért.

Ezen igencsak meglepődtem, hiszen a barlang tele van vele. Amikor rákérdeztem, nagy nehezen megmagyarázták, hogy az gonosz anyag, és nem szereti a tüzet. Ezért kell messziről cipelni.

A földalatti életet az eddiginél sokkal nyomasztóbbnak éreztem. Minden nyirkos, az egyetlen máglya kevés meleget adott. Valaki mindig őrizte, táplálta. A terem levegője napok alatt szinte elviselhetetlenül büdössé vált, keveredett benne a szemet csípő füst, az állatok meg az emberek életfolyamatainak szaga. Ugyan állandó a légáramlás, de alig ért valamit.

Mivel előre megjósolhatatlan, meddig tart a tél, a törzs takarékoskodott az élelemmel, a tüzelővel, a fáklyákkal. Ha csak tehették, a férfiak kimentek vadászni. Amikor sikerrel jártak, ünnepeltünk.

December közepén azonban végképp a barlangba szorultunk. Napokig esett a hó, és orkán erősségű szél fújt, legalább másfél méteres torlaszt hordva a bejáratok elé. Ez nyomasztóan hatott a törzs tagjaira, nehezen bírták a bezártságot. Ráadásul többen furcsán köhögni kezdtek. Orvosi ismereteim egyenlők a nullával, nem tudtam rajtuk segíteni. A sámán naphosszat tanácstalanul ütögette a botját a földhöz, főzetei, tűzbe dobott varázsszerei, monoton kántálása hatástalanok maradtak.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://odon-irasai.blog.hu/api/trackback/id/tr687462972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása