„– Apámuram, miért beszél így az én Imrémről? Hisz se volksbundista, se kommunista nem volt soha! És hát rettenetesen szeret engem…
– Berta! Ezt még egyszer nem akarom hallani magától! A maga férje a Pali, ez az igaz magyar ember! És hivatalosan ő a Gerduska apja! És az is marad! Akár tetszik ez magának, akár nem! Következésképpen az a semmirekellő jöttment nekem ide többé be ne tegye a lábát! Berta, megértette végre? No, egy szó, mint száz, Pali öcsém, fogd keményen az asszonyt, nehogy szégyenszemre elkanászodjék!
– Igenis, Endre bátyám! – bokázott. – Egyébként már az éjszaka az értésére adtam annak az alaknak, hogy a családom körül semmi keresnivalója!
– Helyes, öcsém, ezt el is vártam tőled! – ezzel visszavonult a szobájukba.
– Palikám, ugye ezt nem mondtad komolyan? – borultam sírva a nyakába.
– Berta, jegyezd meg végre, apádnak lehetetlen ellentmondani! De miért kellene neki mindenről beszámolnunk? Elvégre felnőtt, önálló emberek vagyunk! Érted, ugyebár? Ámbátor más itt a lényeg! Az éjjel halálosan komolyan beszéltem! A gyerekeim anyját sohasem fogom senkinek átengedni! Te az enyém vagy, és az is maradsz!”
– Így csak egy számító, csupán a saját boldogulását szem előtt tartó pasas dumál! Igazam van? – vetem közbe indulatosan.
– Hát persze! Csakhogy abban a percben a borzasztó rémülettől egy csomó mindent nem fogtam még fel! Hogy a Pali egyáltalán nem egy szerelmeshez illően beszél velem! Sajna azt se, hogy attól kezdve sose lehetek biztos abban, éppen őszinte-e hozzám? Akkor teljesen meggyőzött arról, hogy úgy kell viselkednünk, ahogyan ő mondja! Tudod, én egész életemben féltem az apámtól. És akkoriban igencsak függtünk a jóindulatától. Négy pici gyerekkel albérletet találni lehetetlennek tűnt. Hallgattam rá… és ma is így tennék… azt hiszem…
Keserűséget érzek a hangjában. Vagy inkább szégyenkezik? Egyelőre képtelenség lenne eldönteni, ehhez sokkal jobban kéne ismerem őt. De a történetének nyilván koránt sincs itt még vége, ráérek erre rákérdezni.
– Apropó, ha már kizökkentettelek, áruld el, hogy ki a csoda volt az a naftalin?
– Ó, hát ki más, mint a nagy Sztálin elvtárs. A hős felszabadítónk! – magyarázza fintorogva, és közben már megint macskakörmöt mutat. – Akiért mindenkinek rajongania kellett… volna! Tudod, akkor, 49-ben, karácsony hetében ünnepeltették a hetvenedik születésnapját.
– De miért naftalin?
– No – nevet–, csak próbáld meg magad elé képzelni, amint tömeg skandálja egymás után sokszor, hogy éljen nagy Sztalin!
– Ugye, ez olyasmi, mint amikor a suliban a vásott fiúk gyorsan ismételtették gyanútlan áldozatukkal, hogy szarvas, szarvas, szarvas… – állapítom meg némi tűnődés után.
– Pontosan, Ilmuskám, pontosan! Tudod, egyszer ezzel az ikrek is megpróbálkoztak otthon. Pechjükre a Pali éppen nem volt jókedvében, úgyhogy holtukig emlegethetik azt a verést, amit kaptak érte.
– Na szóval, a karácsony utáni első napon elmentem a városi jegyzőhöz bejelenteni, hogy mi történt. Nem igazán értek rá velem foglalkozni, mindenki az újévi városegyesítésre készülődött. Tudod, akkor csatolták Budapesthez a környező városkákat és községeket. Átküldtek az anyakönyvvezetőhöz, mondjam el neki a bajomat. Na de nem akarom szaporítani a szót, az megszánt, és felvette a jegyzőkönyvet. Kérdeztem, most mi lesz velem, börtönbe csuknak? Erre azt válaszolta, hogy azt a bíróság dönti el. Azért ne aggódjak túlságosan, mert hát nem miattam alakultak a dolgok így. Menjek haza szépen, dolgozzak szorgalmasan, neveljem a gyerekeket rendesen, ahogyan azt Rákosi elvtárs elvárja mindenkitől.
– Képzelheted, hogy attól fogva majd egy fél évig a teljes bizonytalanságban, borzasztó kétségek közt éltem! Rettegve egyre csak arra gondoltam, hogy bármikor börtönbe vihetnek! A Pali természetesen nyugtatgatott. Mit mondjak, kevés sikerrel! Az anyámnak minden áldott reggel azért könyörögtem, hogyha mégse jönnék haza, viselje gondját a piciknek!
– Hiszen te semmiről se tehettél!
