Kisilabizálta a szavakat, és meg sem lepődött a felszólításon.
– Lám csak, interaktív útmutatót kaptam! Na, ez már valami! Legalább értelme lett az utadat felügyelnem sornak. Hé, Rozi, ehhez mit szólsz?
Várt egy darabig, azonban, leszámítva Hópehely elégedett vakkantgatásait, nem kapott választ.
– Örülsz, hogy elmegyünk? – simogatta meg a kutyus buksiját.
Az meg egyszerűen képen nyalintotta. Nyugovóra tért, és bár arra számított, hogy nehezen alszik majd el, szinte azonnal fenyegetően furcsa fák között találta magát. Vastag, hol sima, hol karvastagságú, göcsörtös folyondárokból összefonódott szürkésbarna törzsekből nagyjából vízszintesen kiinduló ágak rengetege tartotta a stoppolófára emlékeztető, terebélyes, tömött, fáradtzöld lombkoronákat. Olybá tűnt, mintha a gyökérzet lenne felül, amit sűrűn álló, késpengékhez hasonlító levelek garmadája borít. Koronájuk majdnem összeért, alattuk csaknem éjszakai sötétség honolt, míg az erdőn túl hétágra sütött a nap. A csendet csak egy meanderező patak csobogása törte meg, embernek, állatnak nyoma sem volt. Valami láthatatlan rémség űzte, kergette a fák között, ahonnan nem lelt kiutat.
Reggel beszámolt Katicának és Odinak a történtekről.
– Ideje indulnom – fejezte be –, mielőtt elpárolog a bátorságom. Merre menjek a Fodroshoz?
– Az Óriások-árka kelet felé a Tisztavízhez visz – vett elő a férfi egy hevenyészett térképet. – Amögött terül el a Veres király országa, azon túl emelkedik az Ércbércek hegység. Nyilván azt nevezte Csiribi-Csiribá Napkeleti hegynek. Azt ajánlom, inkább kerüld meg, minthogy egyedül megpróbáld megmászni. Amennyire emlékszem, meglehetősen meredek szirteket emelkedtek arrafelé. Úgyhogy kövesd észak felé a hegy lábát, és óvakodj az Égő-tenger csintalan tündéreitől! Kelj át a Szőke-folyón, azután haladj délnek, mígnem rálelsz a Fodrosra.
– És biztonságos ez az út?
– Amikor annak idején arra jártunk, jobbára az volt. Igaz, négyen voltunk, Katica, Libbenő, Suhogó, na, meg én.
– Mi lenne – szólt közbe a felesége –, ha megkérnéd Pongrácot, vigye el Gyöngyöt.
– Ugye, ő egy óriás? – tudakolta óvatlanul.
Most a házaspáron volt a megdöbbenés sora.
– Hát ezt meg honnan tudod?! – kérdezte összehúzott szemmel Odi. – Sohasem beszéltünk róla!
– Jobb, ha nem árulod el! – figyelmeztette a hang.
– Már nem emlékszem – fogadta meg a tanácsot –, nyilván valaki említette. Ám a vers nem szól róla, hogy mást is belekeverjek a kalandba, úgyhogy Hópehellyel kettesben mennék. Mindenesetre köszönöm!
– Jól van, ha nem akarod, én sem erőltetem – legyintett Odi. – Azt hiszem, tényleg ez a legalkalmasabb idő az indulásra, hiszen holnap Sárkányölő napja lesz. Mindenesetre tedd el ezt a térképet, neked rajzoltam az éjjel, talán hasznodra lehet. Ma vacsorázz velünk, reggelre meg készítek útravalót.
A fogadóban csak ők hárman ismerték az okát, valójában miért kel útra, a többieket nem avatták be. Másnap jó korán Gyöngy vállára vetette tarisznyáját, amelybe kevéske motyóját pakolta: váltás felvevő ruháját, tűzszerszámot, Dömötörtől kapott csanakját, Csiribi-Csiribá végakaratát és Odi kését és térképét.
Búcsúzáskor a férfi egy alaposan megviselt, dísztelen szütyőt nyomott a kezébe:
– Ezt valaha Rézvölgy tündéreitől kaptam. Amíg veled van, ételre-italra soha nem lesz gondod. Csak nyisd ki, ha kell. A maradékot meg egyszerűen tedd vissza. Azonban a legfontosabb: mindig bízz magadban, akkor biztosan sikerrel jársz!
– Köszönöm! – ölelte át meghatottan.
Mátyás egy zacskó pénzt adott neki fizetség gyanánt. Azután a többiek is sorban jó utat meg sok szerencsét kívántak. Utolsóként Katica zárta hosszan a karjába:
– Ne felejts el minket! És ha valaha még erre jársz, térj be hozzánk, úgy fogadunk, mintha a lányom lennél!
Gyöngy elérzékenyülve ölelte vissza, és arcon csókolta. Aztán Hópehellyel az oldalán útnak eredt. Vissza-visszanézett, míg az épület és az előtte állók bele nem vesztek a messzeségbe.
– Hát, drága barátom – simogatta meg a kutyust –, ettől kezdve magunkra vagyunk utalva. Ha biztos lennék benne, hogy Rozi békén hagyna, és a fogadóban sem kéne szégyenkeznem, hát már most visszafordulnék.
– Mégsem fogsz, és ez így van jól! – szólalt meg az emlegetett hang.
Erre meg Gyöngy nem válaszolt. Hópehely lelkesen vakkantott néhányat. A pulit teljesen kicserélték. Korábban kifejezetten lustának tűnt, majdhogynem egész nap négy tappancsát az égnek emelve, hanyatt fekve heverészett. Most azonban vidáman szedte a lábait, gazdája alig bírta követni.
