Szavai teljesen váratlanul érnek. Arra számítottam a legkevésbé, hogy negyven évvel ezelőtti sérelmeit fogja mindjárt rám zúdítani! Ám ha ez kell ahhoz, hogy megértsem végre-valahára, miért azzal a szemétládával élte le az életét, türelemmel végighallgatom. Elhatározom, egyszer sem fogom félbeszakítani ennek a nyilvánvalóan kulcsfontosságú napnak a felidézése közben. A gondolataimat se hagyom elkalandozni, nem úgy, ahogyan idáig már jó párszor.
– Hidd el, tényleg őszintén szánlak emiatt! És ígérem, nagyon fogok figyelni, és nem szólok közbe!
– Köszönöm, ez borzasztóan rendes dolog tőled! Na szóval aznap reggel az ünneplő fehér blúzomat és a fekete rakott szoknyámat vettem fel, fekete, lapos sarkú, zárt szandállal. Ez volt akkoriban az egyetlen igazán jó nyári ruhám. Ridikülöm persze nem volt, egy kisebb cekkerbe pakoltam az irataimat. Már útra készen még egyszer hosszan könyörögtem az anyámnak, hogyha mégse engednének haza, borzasztóan vigyázzon a gyerekekre! És hát segítsen a Palinak tisztességesen felnevelni őket! Elvittem őket az óvodába meg a bölcsődébe, ahogyan máskor. Úgy akartam tőlük elbúcsúzni, hogy észre ne vegyék rajtam a félelmet. Az ikreknél ez könnyen ment, hisz alig kétévesen furtonfurt egymást piszkálták. Ám szegény Gerduskám, aki már ötéves is elmúlt, rettenetesen érzékeny kislány volt. Azt hiszem, ő pontosan érezte, hogy valami rettentő baj van, de nem mert megkérdezni. Pedig egyébként, ugye mondanom se kell, mindig kíváncsiskodott.
– A tárgyalás előtt majdhogynem egy egész órával érkeztem a bíróságra. Jaj, azt én nem tudom neked eléggé ecsetelni, hogy ottan milyen borzasztó lelkiállapotban voltam. Egyedül üldögéltem a terem előtti padon, és a zsebkendőmet morzsolgattam. Minden hangosabb szótól összerezzentem félelmemben. Aztán hirtelen feltűnt a folyosón a drága jó Imre. Nem is számítottam rá, hogy ott lesz! Persze rettentően megörültem, hogy végre láthatom, és beszélhetek vele! Már bot nélkül bicegett. Még mindig rettenetesen sovány volt, de legalább a simára borotvált arca kikerekedett. Eltűnt róla a beteges szín, meg a szeme alól a karikák és a táskák. No és a nézése! Hát az pont ugyanannyira megbizsergetett, mint amikor megkérte a kezemet! Kopott, barna öltönyben, az alatta lévő fehér, kihajtott nyakú ingben, és hozzá a barna félcipőben, úgy hidd el nekem, Ilmuskám, daliás lovagnak láttam! Nem mertem átölelni, pedig legszívesebben a nyakába ugrottam volna!
„– Imre, hát maga mit keres itt?
– Tanúnak idéztek. Nem tudta? Hogy van, kedves? És a kislányunk?
– Ó, Istennek hála, a Gerduska az jól van! Szépen cseperedik. De én… én… karácsony óta rettegek a börtöntől…
– Nyugodjon meg, kedves! Még csak ne is gondoljon ilyesmire! Elvégre maga semmiről sem tehet! Hiszen semmilyen bűnt nem követett el! Ez a sors kegyetlen játéka. Meglátja, hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz!”
– Mielőtt bármit válaszolhattam volna, megérkezett a Pali. Azt hiszem, nem mondtam, hogy őt szerencsére csupáncsak tanúnak idézték. Ő közvetlenül a minisztériumból jött, és a sofőröknek kiosztott öltözékét viselte. Az Imrét levegőnek nézte, még csak nem is biccentett neki! Helyette tüntetően átölelte a vállamat. Szegény jó Imrének szemmel láthatóan borzasztóan nehezére esett türtőztetnie magát.
– Pont, amikor egy negyvenötnek tűnő asszonyság beszólított minket a terembe, váratlanul, szinte a semmiből megjelent egy meglehetősen fiatal férfi. Fenyegetően fekete aktatáskájára és szódásüveg szemüvegére emlékszem igazán. Köszönés nélkül az ajtóhoz csörtetett, és elsőnek ment be. Ezen, ugye mondanom se kell, rettentően meglepődtem.
