– Jesszusom, Ilmuskám, egy percig se gondoljál már ilyeneket az apámról! Rettentően rendes ember volt, Isten nyugossza szegényt! És borzasztóan okos is, habár neki is csak a négy polgárija volt meg. Tagadhatatlanul szerette az anyámat, végeredményében engem is, az unokáiról nem is beszélve! De most tényleg, hiába vágsz ilyen értetlen pofát! Persze, azt azért cseppet se tagadhatom, hogyha egyszer valamit elhatározott, akkor az anyám meg az én részemről semmi ellentmondást se tűrt el. Mert hát ő még abban a világban nőtt fel, amikor a családban egy nőnek szinte semmiben se lehetett szava. A Pali nemkülönben. Úgyhogy ezért nem is hibáztatom őket.
– Elhiszem, nagyikám! Ha te így gondolod, hát elfogadom! De az továbbra is érthetetlen számomra, miért nem hagyta, hogy a kedved szerint válassz? Apropó, akkor az Imre vagy a Pál felé húzott a szíved?
– Mind a kettőhöz… azt hiszem – válaszolja hosszas hezitálás után.
– Tessék? – meredek rá meglepetten és értetlenül.
– Jaj, ne csináld már! Hát mit nem lehet ezen érteni? Az én Imrém volt az első szerelmem! Ő tett asszonnyá, tőle született az első gyermekem, az anyád. Azonban akkoriban még csak sejtelmem se lehetett róla, hogy mennyi mindent változtatott rajta a front meg a fogság. Mert mi van, gondoltam, ha Isten ne adja, de rosszabb ember lett belőle? Viszont ott volt nekem a Pali. Olyan, amilyen, ám mindent összevetve alapvetően egy jó ember. És már évek óta együtt éltem a hibáival. Azt hittem, vele nem érhet nagy meglepetés. Hogy már akkor is szerelmes voltam-e belé, vagy csak megszokásból kívántam, nos… azt még most se tudom eldönteni…
– Hát… – keresem a szavakat – hát erre nem is gondoltam. Szóval, ott tartottál, hogy a dédapám félreérthetetlenül és meglehetősen gorombán a Pál mellett tette le a voksát.
Szemmel láthatóan felvillanyozódik, hogy a meglehetősen kényes téma feszegetéséről visszakanyarodtam a történethez.
– Várjál már, a java még csak most jön! Az apám tett róla, hogy az Imrével egyáltalán ne beszélhessek. Naponta elkísért a gyárkapuig, és a munkaidő végén ott várt rám, és soha egyetlen tapodtat se tágított mellőlem. Azonkívül azt se engedte meg az anyámnak, hogy néha-néha egyedül vigyázzon a gyerekekre, nehogy nekem egyetlen szabad percem legyen. Azt meg ugye mondanom se kell, hogy a Pali továbbra is ott lakott velünk. Jaj, de nehogy azt hidd ám, hogy egy szalmazsákon feküdtünk! Csakis a konyhán osztoztunk. Éjszakára, legalábbis mielőtt újra összeházasodtunk, minden áldott este egy lepedőt akasztott fel, és amögött aludt.
Az iménti élénksége máris tovatűnt, aggódva lesi az arcom.
– Hidd el, abszolút felesleges nekem magyarázkodnod, pláne védekezned, mert ez inkább anyura tartozott volna, mint rám! Viszont ha már itt tartunk, még akkor sem törnék pálcát feletted, ha együtt háltatok volna azokban a napokban. Elvégre de jure facér voltál! Ráadásul egészséges, szép és fiatal!
– Nem is ezért említettem! – hagyja szó nélkül gúnyolódásomat. – Csak hát ez is hozzátartozik a történethez. Na szóval, a Pali minden szabad percét a gyerekekkel töltötte. Amikor tehette, még értük is ment az óvodába, bölcsődébe. És nem fogod elhinni, de még a meccsre se kísérte el vasárnap az apámat! Pedig azt soha semmiért ki nem hagyta volna…
– Mondd, nagyi, te simán belenyugodtál abba, hogy nem találkozhatsz a nagyapámmal? – szakítom félbe.
– Miért, te mit csináltál volna a helyemben? – csattan fel.
