12.
– No de nem akarlak tovább untatni azzal, hogy mennyire nehezen éltünk. Inkább ott folytatom, hogy 49-ben eljött a Szenteste. Még mindig az anyámékkal együtt laktunk, ők a szobában, mi a konyhában. Szegényesen, szomorkásan ünnepeltünk. Az apám alig méteres fenyőt vett. Gyertya talán, ha öt volt rajta, meg pár üveggömb, csillagszóró pedig egy se. Negyed kiló szaloncukrot az anyám főzött, tavalyról eltett papírba csomagolta. A Pali pontyot kapott a munkahelyétől, abból készült az ünnepi halászlé. Még két rúd diós bejglit is sütöttünk, tudod, az udvaron állt az öreg diófánk. Istennek hála, hogy nem az egész termését kellett beszolgáltatni az ősszel! Szegény Gerduskám csupán egyetlen lencsibabát kapott, közösen vettük az anyámékkal. Az ikreknek, picik lévén, semmit. Ahogyan magunkat se ajándékoztuk meg. Azért mindnyájan élveztük a karácsonyt, a gyertyák fényét a fán. Korán lefeküdtünk, amikor még tartott a sparherd melege. Úgy tíz óra körül valaki halkan megzörgette az ajtónkat.
„– Ki a fészkes fene lehet az ilyenkor?! Nyilván nem ávósok, tudnílik azok már rég ránk törték volna az ajtót! Remélem, csak egy koldus! Berta, zavard el nyugodtan! – mordult fel a Pali.”
– Tudod, akkoriban nyílt titok volt, hogy a sötétedés után érkező váratlan látogató ritkán hoz jó hírt. Mindenesetre a Pali a gyerekeket kapkodva bevitte anyámékhoz. Hiába csitítgatták őket, a házat betöltötte a sírásuk. A lehető legrosszabbra készülve nyitottam ki az ajtót.
„– Jesszusom, Imre, maga él?! – sikítottam az ajtófélfába kapaszkodva.
– Istennek hála, kedves, élek! Beenged? – válaszolta rekedten.”
Mindaz, amit eddig elmesélt, teljesen hihetően hangzik. A pontosnak tűnő dátumokat elfogadom, hisz az ember a házasságának napját, minden családtagjának születésnapját egy életre megjegyzi. Azt pedig, hogy ekkor vagy akkor ki mit beszélt, és csinált, nyilván kevésbé tisztán lehet felidézni, viszont a lényegen ez alighanem cseppet sem változtat.
– Tyűha! Hogy pont karácsonykor jelenjen meg a nagyapám? Ráadásul ennyire késő este? Hihetetlen! Mondd, egészen biztos vagy te ebben? – adok hangot kételkedésemnek.
– Pedig minden pontosan így történt! – bizonygatja vehemensen. – Sok borzasztó dologban volt részem, de mind közül ez az egyik legborzasztóbb! Ahogyan te, bár még gyerek voltál, élesen emlékszel arra a napra, amikor az anyád ránk csapta az ajtót, én ugyanúgy vagyok ezzel az estével! Te azt el se tudod képzelni, mi minden futott át akkor az agyamon! „Itt áll előttem az én kedves, drága Imrém! Életemben az első férfi, tőle tanultam a szerelmet! Örök hűséget esküdtem neki! Méghozzá tiszta, igaz szerelemből! Ó, és ezt érzem most is! Örülnöm kéne, hogy végre hazatért, holott rég halottnak hittem! Sőt, erről pecsétes papírt is kaptam! Csakhogy én már azelőtt egy másik férfié lettem! Őtőle is lett három gyermekem, és őt is szeretem! Ennélfogva én mostantól már egy esküszegő bigámista vagyok! Akit börtönbe fognak zárni! Hogyan magyarázhatnám ezt meg? Megbocsátja-e valaha az Imre nekem, amit ellene elkövettem? És mi lesz ezután?”
Mélyet sóhajt, a gondolatai felidézése nagyon megviseli. Aztán erőt vesz magán.
– Közben csak bénultan bámultam rá. Nyilván nagy út állt mögötte. Kizártnak tartottam, hogy egyből apámék házához jött. Rettentően lefogyott. Borostás, sápadt, beteges színű arca beesett. A szemei meg karikásak, mint aki régen aludta ki magát. Bal kezével göcsörtös husángra támaszkodott, lógott rajta az elnyűtt, vékony katonaköpeny. Egy ócska, lapos tarisznya volt minden holmija. Ha valakire, akkor ott rá pontosan illett, hogy csak árnyéka hajdani önmagának. Biztosan alaposan átfázott, éhes és fáradt! És legkevésbé ő tehet arról, hogy én időközben másnak is a felesége lettem!
„– Kedves, mi van magával? Rosszul van? – aggódott, míg a kezét ölelésre tárta.
– Könyörgöm, bocsásson meg… én… én… újra férjhez mentem – húzódtam el.
– De hát én a fronton, azután a fogság minden percében magára gondoltam… arra, hogy biztosan vár vissza… hogy maga miatt élnem kell… hogy boldoggá tehessem… hogy gyerekeink legyenek!
– Egy már van… a Gerduska…
– Kislányunk született? Ó, hiszen ez csodálatos! – lelkendezett. – De hát akkor miért nem várt meg?
– Jaj, Imre, Isten a tudója, hogy én sokáig hazavártam magát! Ám a halálhírét vettem… és hát apát akartam a Gerduskánknak, nehogy árvaként nőjön föl szegényke!
– Berta! Mi a fene tart ennyi ideig? Nem megmondtam, hogy zavard el a nyavalyás koldusát a pokolba! – lépett ki ekkor anyámék szobájából a Pali.
– Palikám, az én Imrém él! Istennek hála, él! Végre megjött a fogságból!
– Nocsak, a Kövi honvéd! – lepődött meg az Imre a láttára. – Maga meg mi a csodát keres itt?!”
