– Hát, te azt el se fogod hinni, de a Pali erre semmit se mondott. Csak lehajtott fejjel és vöröslő arccal állt egyik lábáról a másikra. Pedig ez egyáltalán nem volt szokása. Tudod, én addig a pillanatig abban a hiszemben éltem, hogy a háborúban az Imrével ők igazi jó bajtársak voltak. Mert a Pali a megismerkedésünkkor ezt állította. És én addig egy apró füllentésen se kaptam őt soha. Ráadásul rettentően figyelmes, borzasztóan jóravaló embernek ismertem! Nos, mivel még mindig hallgatott, a szavakat keresgélve én válaszoltam:
„– Hát hozzá mentem férjhez… tudja, támaszunk volt a nehéz időkben…
– Támasz… képzelem… mint a fronton! Biztosan sokat dicsekedett az állítólagos hőstetteivel! – mondta tőle sose hallott furcsa, megvető hangsúllyal az Imre.
– Tizedes úr! Kérem alássan… – szólalt meg olyan alázatosan a Pali, ahogyan kizárólag a Terka cselédünk beszélt az apámmal.
– Tizedes úr? – bámultam csodálkozva egyikükről a másikra. – Palikám, hát én ezt nem értem! Hisz mindig arról meséltél, hogy az első vonalban harcoltál, meg tizedes voltál, az Imre parancsnoka! Mondd, ugye most csak rosszul hallottam valamit?”
– Nagyikám! Hidd el, őszintén sajnállak, amiért ekkorát kellett csalódnod!
– Köszönöm, bizony ez szörnyen jólesik! Tudod, abban a pillanatban még nem sejtettem meg, hogy az igazán borzasztó dolgok majd csak ezután jönnek! A Pali ugyanis rettentő zavartan kezdett magyarázkodni:
„– Az úgy volt…, hogy én tényleg iszonyúan sokat voltam kinn a fronton. De hát rangot, azt sajnos nem szereztem, pedig nekem aztán elhiheted, nagyon is megérdemeltem volna! De…
– Ejnye, Kövi, hagyja már abba a nagyzolást! – vágott a szavába az Imre. – Legalább szegény Bertával legyen őszinte, ha már magába bolondította! Pocsék katona volt maga! Örökké a legutolsó, amikor előre kellett mennünk! És naná, hogy a legelső a hátráláskor! Sosem tudta befogni a száját, állandóan hőzöngött valamiért! Tetézte ezt a gyakori hetvenkedéssel! Csupán egyvalamihez értett, ám ahhoz aztán nagyon: vegzálni a szerencsétlen muszosokat. Ezt viszont szemmel láthatóan rettenetesen élvezte. Én legalábbis ilyennek ismertem meg a pár hét során, amíg alattam szolgált.”
– Mindig is volt egy halovány sejtésem: sántítanak a háborús meséi! – vetem közbe. – Vajon anyu és az ikrek tudták ezt?
– Jesszusom, hát hová gondolsz?! Elvégre nem köthettem az orrukra, hogy az apjuk egy Háry János! Azon nyomban odalett volna a tekintélye. Hogyan bírtam volna akkor őket fölnevelni? Tehát bólogattam a békesség kedvéért. Szerintem te se tennél mást a helyemben!
– Azért efelett most ne nyissunk vitát! Inkább folytasd, kérlek!
Láthatóan rosszul esik neki a megjegyzésem. Azonban hamar összeszedi magát.
– Na szóval, amíg az Imre beszélt, a Pali egyetlen pillanatra se nézett a szemébe. És az enyémbe se! Pedig bárkinek a tekintetét szemrebbenés nélkül tudta állni. Ezért hitte el róla mindenki, hogy mindig csakis az igazat mondja. Akkor azonban reszketett a félelemtől.
„– Berta, hadd magyarázzam meg! – könyörgött.
– Vajon mit? Elvégre maga miatt csomó bajtársa esett el, míg mások egész életükre megnyomorodtak! – fojtotta belé megint a szót az Imre. – Vagy, hogy a muszost maga, meg a magához hasonló alávaló, rongy alakok se bajtársnak, se honfitársnak nem tekintették! Ezt akarja megmagyarázni?
– Kikérem magamnak! – kezdett megjönni a hangja a Palinak. – Én kérem mindig csak parancsot teljesítettem!
– Parancsot teljesített?! Ejnye, Kövi! Én pontosan tudom, hogy keretlegény nem parancsra lett. Maga önként jelentkezett! Netán tagadja?
– Berta… az… az úgy volt… hogy én csak túl akartam élni a háborút. Így nem kellett az első vonalba mennem…
– Helyette például aknamezőkre hajtotta a szerencsétlen muszosokat! Távolról, biztos fedezékből, fegyverrel!
– Tizedes úr, a maga parancsnoksága alatt! Egyszóval, maga sem jobb nálam! – vágta rá diadalmasan a Pali.”
Rosszullét kerülget.
– Nagyikám, ezt most muszáj megemésztenem! Ne haragudj, kicsit magadra kell, hogy hagyjalak! – mondom sápadtan, és kitámolygok a fürdőszobába.
