– De hát szökni akartak!
– Igen. A századparancsnok úrral együtt! Mindenkinek szóltunk, csak a magához hasonló hitvány, nácibarát alakoknak nem. Magát sem véletlenül osztottuk be pihenőnek! És mi lett a vége? Két tűz között próbáltunk meg átjutni a szabadságba. Fél tucatnyian éltük túl azt az éjszakát!
– Jesszusom! Ez borzasztó! – suttogtam elkeseredve.
– Az, kedves, az! Azután jött a hidegzuhany. A felszabadító elvtársaknak nem hadifoglyok voltunk, hanem önkéntes munkások. Egyikünktől sem kérdezték meg, akarunk-e az oldalukon harcolni? Helyette bányába vittek, rabszolgaként robotoltunk! Ott nyomorodtam meg a bal lábamra. Örülhetek, hogy csak ennyire! Így már most hazaengedtek. Nem úgy, mint azt a sok felszabadított ártatlan szerencsétlent, akit malenkij robotra fogdostak össze!
– Jesszusom! Imre, maga rokkant lett? Jaj, hát miért nem ezzel kezdte! Nem hagytuk volna álldogálni!”
Gyötrődő tekintettel, merengve néz ki az ablakon.
– Gondoltál akkor arra, hogy a férjeid éppen érted vetélkednek? Mert nekem úgy tűnik, a nagyapámnak, mármint az Imrének, kétségkívül nem a számonkérésen járt az esze!
– Most aztán a fején találtad a szöget! Csakhogy ilyesmi abban a percben az eszembe se jutott! Túlságosan lefoglalt az a sok borzalom, amit hallottam, meg amit még mellé képzeltem. Ám ami azután történt, hát arra végképp nem számítottam:
„– Tizedes úr… bármit is hisz a dologról, én biztos nem vagyok felelős a történtekért! Ha… – mentegetődzött a Pali.
– Hagyjuk mostan ezt, Kövi! Ennek ma már igazán nincs jelentősége! Istennek hála, maga is túlélte, én is! – mondta erre váratlanul és rezignáltan az én Imrém. – Azt nem állítom, hogy nem haragszom magára, vagy valaha is elfelejtem, amit tett, de az elvtársaktól megtanultam túllépni. Inkább beszéljünk a jövőről!
– A Berta engem szeret! – karolt át tüntetően a Pali. – És különben is, a Berta a fiaim anyja, és a Gerduskát meg a nevemre vettem! Úgyhogy nekünk a Bertával sem most, sem máskor nincsen miről beszélni magával! A soha viszont nem látásra, mert nekem most pihennem kell!
– Te rohadt gazember!”
– Te azt elképzelni se tudod, hogy mennyire felháborított a viselkedésük! Hogy a Pali, amint nem érezte fenyegetve magát, azonnal pökhendien, lekezelően beszélt. És hát sajna az Imrében is csalódtam! Hisz ilyen szavakat sose hallottam tőle! Ráadásul meg akarta ütni a Palit! Képes lett volna verekedni! Méghozzá Szenteste! Vajon értem-e, vagy pedig a Pali viselkedése miatt, hát az sose derült ki. És az fáj a legjobban, hogy egyik se azzal kezdte, hogy nekem mi a véleményem, én mit szeretnék? Vagy, hogy velem és gyerekeimmel mi lesz?
– Megértelek! Ebben teljesen igazad van! Szerintem ma bármelyik nő egy ilyen szituban mindkettőt páros lábbal rúgná ki. Méghozzá habozás nélkül! És természetesen fizettetné velük a gyerektartást! Nem is értem, te miért nem ezt tetted? Igen, tudom, akkortájt más idők jártak!
– Ó, nekem egészen más dolgok jutottak az eszembe! Ugyanis attól kezdtem rettegni, hogyha mindezek valaha kiderülnek, hát egészen biztosan mind a börtönben kötünk ki. Én bigámiáért, a férjeim pedig háborús bűnökért! Sőt, még az is meglehet, hogy mindnyájan kötelet kapunk! És akkor mi lesz a gyerekekkel?
– Csak nem ezért rühellte úgy a Pál a nagyapámat?
– Tudod, én ezen sose töprengtem el! De hogy így mondod, talán… No de hadd meséljek tovább!
Kizártnak tartom, hogy ezt a kérdést sohasem hányta meg magával. De most vitatkozzak vele? Minek! Jobb, ha hagyom beszélni. Előbb-utóbb kiböki, mit is gondol, gondolt valójában a férjeiről, az indítékaikról.
