– Olvasni mi meg fogunk tanítani – legyintett könnyedén a férfi.
– Kár lenne tagadnod, hogy többször fontolgattad, veszed a sátorfádat – mosolygott Katica. – Mi ez, ha nem kalandkeresés. Azt ugyanis nem hisszük, hogy a nehézségek elől akarnál elfutni, annál te sokkal elszántabb vagy.
– Csak nem hallgatództak? – fakadt ki Gyöngy.
– Nyugodt lehetsz, sohasem tennénk ilyesmit. Ámde neked beszél a szemed. Mindent lát benne az, aki figyel rád.
– És mi figyeltünk – bólintott Odi –, mert megszerettünk.
– Miért?
– Mert kedves, jóravaló, szorgalmas teremtés vagy. Meg elárvult, hiszen ahogy többször említetted, itt senkid sincs. Mindig is úgy tekintettem rád, mint a lányomra, ahogy már mondtam, emlékszel?
Gyöngy elgondolkozott, a házaspár pedig türelmesen várakozott.
– Egyáltalán, mit kellene tennem?
– Mi sem tudjuk, Csiribi-Csiribá nem árulta el – tárta szét a kezét Odi. – Majd kiderül, ha elolvassuk a végakaratát. Ideadnád?
Gyöngy kiterítette az írást, a férfi fölé hajolt, és pár percig silabizálta. Azután felolvasta:
Rézvölgyet balsors sújtja,
Te légy szabadítója!
Teljesítsd kívánságom,
Kövesd útmutatásom!
Viszontagságos úton
A Remény támogasson,
Hű barátod kísérjen,
Ellenségektől védjen!
Vigyél magaddal engem,
Utadat felügyelnem,
Megmutatom majd sorban,
Mi mindent tegyél, s hogyan.
– Csak ennyi? – meredt kerek szemekkel Gyöngy Odira. – Ennek se füle, se farka. Mit kell tennem?
– Hát… – vakarta a fejét a férfi –, ezen bizony töprenghetünk! Abban biztos vagyok, hogy van értelme, csak most még rejtőzködik.
– Ugye, tudsz írni? – érdeklődött Katica.
– Hát persze!... A magam nyelvén – tette hozzá.
– Egyre megy. Írd le, azután gondolkozz rajta! Az éjszaka jó tanácsadó.
– Holnap elkezdesz olvasni tanulni. Addig pihend ki a meglepetést! – mosolygott rá Odi.
– De hát a takarítás… félbehagytam!
– Azt hiszem, másik mindenest kell keresnünk. Sajnálom, mert te nagyon jól belejöttél, ám mostantól rád egészen más feladatok várnak.
– Majd én elrendezem Mátyással a dolgot, ne aggódj! – nyugtatta meg Katica.
Gyöngy felzaklatva ment kamrájába. Hópehely azonnal hozzádörgölődzött, örült, hogy pótmamája a szokottnál jóval korábban foglalkozhat vele. Az azonban csak gépiesen simogatta, gondolatai a váratlan, és egyáltalán nem vonzó feladat körül kergetődztek. Ahogyan máskor, fennhangon monologizált:
– Útálom az ilyen szitukat! Sohasem akartam hős lenni! Pláne, egy egész országot, sőt, az egész világot megmenteni valami sárkánytól… Én csak boldogan szeretnék élni, tejben-vajban fürödni valamelyik királyi udvarban!... Ja, egy jóképű, fiatal és életerős férj oldalán. Olyan nagy kívánság ez tőlem?
Kérdése válasz nélkül maradt. Hópehely panaszosan sírt, mellső lábaival átkarolta, éreztette, elégedetlen a kényeztetéssel.
– Hogyan ugorhatnék el ezelől? Tegyük fel, hogy belevágok, és netán kudarcot vallok. Mi lesz akkor velem? Az ilyesmi férfidolog…
– Ki állította ezt a sületlenséget? – szólt közbe a megfoghatatlan hang.
– Izé… senki. Viszont én nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok az ilyesmire! Nem itt születtem, hézagos a nyelvtudásom. Ráadásul fogalmam sincs, merre található Rézvölgy. Állítólag a Kristályhegyen túl. Valami barlangon keresztül lehet odajutni. Tériszonyom meg klausztrofóbiám van, félek a denevérektől, soroljam még?!... Egyáltalán, mi közöm hozzájuk?
– Mi lenne, ha egyszer nem azt sorolnád, hogy mit miért vagy képtelen megcsinálni? – vitatkozott vele a hang. – Inkább foglalkozz a szöveggel!
– Csakhogy annak semmi értelme!... Jó, nem szó szerint értettem. Persze, csupa értelmes szóból áll, versszakokba rendezve. Még rímelnek is a sorok, többé-kevésbé. De mit kezdjek az egésszel?!
– Gondolkozz!
