Reggel Gyöngy megkereste Odit. Mutatta neki a megváltozott szöveget, és kérte, fordítsa le. A férfi rácsodálkozott a bőrdarabra.
– Hm – dünnyögte zavartan –, fogalmam sincs, mi történik. Ez most üres! Te látsz rajta valamit?
– Ühüm… négy sort.
– Olybá tűnik, ettől kezdve csak neked mutatkoznak meg a jelek. Nos, akkor késlekedés nélkül bele kell vágnunk az olvasástanulásba.
Szerencsére a Csiribi-Csiribá által használt írásban minden jel egy-egy hangot jelölt. Ez nagyban megkönnyítette Gyöngy dolgát, mivel anyanyelve is pont így működik. Néhány nap múlva a feljegyzéséből már önállóan vissza tudta írni az elsőként megismert három versszakot.
Ekkor elővette a bőrt, és kicsit akadozva felolvasta:
Sárkányfa száraz ága
Fodrosnak partján várja
Öblös míves csanakká
Késed szaporán vájja.
– Tehát csanakot kéne faragnom – állapította meg rezignáltan. – Kizárt! Még egyetlen szerszám sem állt jól a kezemben. Se fűrész, se balta, se véső, se kalapács, de még egy kés sem. Már annak is örülök, ha a konyhában nem vágom meg magam, annyira béna vagyok!
– Faragtál már? – kérdezte Katica.
– Soha.
– Akkor itt az ideje megpróbálni!
– Senki nem születik úgy, hogy mestere a késnek – csatlakozott Odi. – Lám, azt is tudod, mi fán terem a csanak. A legtöbb ember nem is hallott róla. Fél siker!
– Kedvesek vagytok, hogy így bíztattok! Egyébként meg fogalmam sincs, hogy a csudába néz ki egy sárkányfa. Egyszóval ez az egész dolog reménytelen!
– Mi tagadás, arról még mi sem hallottunk. Azonban a Fodroshoz vezető úton biztosan akad majd valaki, aki eligazít. Most viszont van egy ötletem! Menj a konyhára, végy egy jó nagy fej zellert, abból faragd ki az első csanakodat.
– De hát az nem ugyanaz! – ellenkezett Gyöngy.
– Így igaz, indulásnak mégis megteszi. Van késed?
– Nincs, miért lenne?
– Nesze, itt az enyém! – ajánlotta Odi. – Varázskés, szinte magától farag. Mátyás, Katica édesapja kovácsolta.
– Köszönöm! És mit csináljak, ha nem megy?
– Ne csüggedj! Próbálkozz újra, hogy kezedbe álljon a szerszám. A többi csak kitartás kérdése.
Gyöngy még szabódott volna, ám ekkor megszólalt a rejtélyes hang:
– Kár minden szóért, lásd be, igazuk van!
Idegesen nézett körül, társai vajon hallották-e, azonban ők változatlanul mosolyogtak.
– Tehát Rozit tényleg csak én hallom, szerencsére! – állapította meg magában. – Nos, végül is semmit sem vesztek, ha belevágok!
Visszavonult a kamrájába. Vitt magával három hatalmas zellergumót, meg az Oditól kapott kést. Az csakugyan mesterműnek tűnt a szemében. Cizellált acél pengéje csillogott-villogott, az éle, akár a borotváé. Fogantyúja pedig úgy belesimult a tenyerébe, mintha pont neki készült volna. Maga elé tette a Dömötörtől kapott csanakot, és nagyot sóhajtott.
– Na lássuk, mire megyek! – mondta Hópehelynek, aki érdeklődve nézte ügyködését.
Belevágott az első gumóba. A szerszám úgy siklott benne, mintha csak vaj lenne. Már első kísérletre egészen jól kinagyolta. A bajok akkor kezdődtek, amikor a belsejét kezdte kivájni. Néhány mozdulat, és az edény kilyukadt.
– Egész ügyesen forgatod a kést! – dicsérte a hang.
– De hát elrontottam, pont ahogyan számítottam rá!
– Akkor mostantól csak azt gondold: biztosan sikerülni fog!
Mintha Hópehely átérezte volna a helyzetet, lelkesen ugatott párat.
Nekilátott a második gumónak, és apró, finom mozdulatokkal dolgozott, egyszerre csak keveset hasított le. Minden rendben ment a fül kialakításáig, amit egy óvatlan vágással tőből lenyisszentett.
– Bravó, faragózseni szunnyadt benned! Csak így tovább! – buzdította láthatatlan partnere.
Gyöngy maga is meglepődött, hogy egészen jól haladt a késforgatás elsajátításában, amit korábban lehetetlennek tartott. Mielőtt nekidurálta volna magát a harmadik gumónak, pillantása a bőrdarabra esett. Azon most egy újabb strófa állt:
Elég a gyakorlásból,
Ne félj az indulástól!
Sárkányfádat megleled
Napkeleti hegy megett.
