– Talán meg kellett volna zsarolnod a Pált, hogy kitálalsz a disznóságairól az apádnak. A háborús bűneiről, a párttagságáról, hogy csak a triviális dolgokat említsem!
– Ilmuskám! Hát hová gondolsz?! Ilyesmi nekem még csak meg se fordulhatott a fejemben! Mert hát annak biztosan én és a gyerekeim ittuk volna meg a levét! Hadd folytassam, hamarosan majd magad is belátod, hogy mennyire igazam volt!
Kétkedve ingatom a fejem. Ám sejtem, értelmetlen lenne a kérdést tovább feszegetni.
– Na szóval, aztán a következő szombaton, este, miután a gyerekek elaludtak, és az anyámék visszavonultak a szobájukba, a Pali titokzatosan a fülembe suttogta:
„– Berta, gyere, üljünk ki az udvarra! Valami iszonyatosan fontosat kell sürgősen megbeszélnünk! Amivel nem várhatunk ugyebár egyetlen percet sem! Tudnílik a kislányunkról van szó!
– Jesszusom, Palikám, csak nincs valami baja? Én nem vettem észre semmit!
– Nyugodj meg – karolt át bizalmasan –, egyenlőre még nem történt semmi rossz!
– Jaj, ne kertelj itt nekem már annyit, mert nyomban behalok az aggodalomba!
– A Berg ma a Gerduska óvodája előtt ólálkodott. Az óvónőtől tudom. Rettentően féltem azt a gyereket, nehogy már valami baja essék. Vagy megzavarják a fejecskéjét!
– De hát az én Imrém megígérte, hogy egyelőre nem találkozik vele…
– Ó, hát persze, hogy megígérte! – vágott a szavamba. – Én is hallottam! De hát azt nem tudhatjuk ugyebár bizonyosan, vajon a gyámhivatalban is megteszi-e ugyanezt? Hiszen úgy fogalmazott, ahogyan te is emlékszel, hogy egyenlőre nem találkozik a kislányunkkal! Vajon meddig tart nála ez az egyenlőre? És hát még arra is vetemedhet, ne adj Isten, hogy elköveteli tőlünk a Gerduskát! És hát nem tudhatjuk ugyebár, hogy ebben az esetben vajon hogyan dönt majd a hivatal? Mi lesz szegény kislányunkkal, hogyha netán visszacsináltatják az adoptálást? Akkor bizonyosan rettenetesen össze fog zavarodni ugyebár az a szegény gyerek. Nyilván azt te sem akarnád ugyebár?”
Még ha valahol név nélkül olvasnám vagy hallanám ezt a tirádát, akkor is egyből a Pál jutna az eszembe. Ugyanis rajta kívül senkivel sem találkoztam, aki egyetlen szuszra ennyi ugyebárt zúdított szerencsétlen áldozatára. Különösen olyankor, amikor lyukat próbált beszélni hallgatója hasába. De amennyire emlékszem, ha csak egy kicsit is ivott, ez a szó el nem hagyta a száját. Az egyenlőre ehhez képest csak amolyan piti elszólás. Azt viszont bármibe lefogadnám, hogy nagyi, ahelyett hogy az Imre védelmére kelt volna, csak rémülten hebegett.
„– Hát… hát… hát az tényleg rettentően borzasztó lenne! De… hát… szerinted mit kéne tennünk?
– Berta, én azt hiszem, sőt, bizonyos vagyok benne, hogy én tudok erre orvosságot. De hát persze csakis akkor, ha te is úgy szeretnéd!
– Jaj, Palikám, ne kínozz már annyit, mondjad gyorsan!
– Nos, én azt találtam ki, hogy talán az lenne a legjobb, ha mi ketten együtt mennénk el a gyámhivatalba. Neked legkésőbb a jövő héten be kell ott jelentened ugyebár a bírósági határozatot. De ha mi ketten előtte újra összeházasodnánk ugyebár, akkor a gyámhivatalnál bizonyosan megnyugodnának, hogy a gyermekeink rendezett, jó családi környezetben élnek ugyebár. No de nemcsak emiatt mondom én ezt! Hanem szegény édesapád miatt is. Bár hát iszonyatosan keményen tartja magát, azért ő rettentően a szívére vette ugyebár ezt az ítéletet. Hát én attól félek, hogy bánatában netán csinál valami szörnyűségeset! Az édesanyád nemkülönben. Látom rajtuk! És nekem elhiheted, mert nekem van ugyebár szemem az ilyesmihez!
– Jesszusom! Palikám, ugye tudod, hogy most borzasztóan megijesztettél! De hát mire gondolsz?"
