– Na nehogy már ennyire kiborulj ettől! Isten a tanúm, rettentő sokáig vívódtam, mire meggyőztem magamat arról, hogyha másként döntenék, hát akkor ki tudja, micsoda szörnyűséget csinálnak a szerencsétlen Imrével! És talán így lesz a legjobb szegény Gerduskámnak is, mert nem kell neki megmondani, hogy nem a Pali az igazi apukája. És emiatt majd hazudni se kell, hogy miért nem látogatja meg sose az édesapja. Meg hát akkor arról se kell tudnia, hogy az ikrek csak a féltestvérei. Ugyan még csak ötéves volt akkoriban, de azt már láttam, mennyire borzasztóan érzékeny szegényke. És Istenhez fohászkodtam, hogy az én Imrém bocsásson meg nekem! Ugye, azt mondanom se kell, akkor még csak nem is sejthettem, hogy a sors szeszélyéből pár év múlva majd szomszédok leszünk.
A hallottakról minduntalan eszembe jut a jó szándék meg a pokolba vezető út kapcsolata. Lehetséges valamilyen mentséget találni arra, ahogyan ő akkor a nagyapámmal viselkedett? És azt az ideológiát elfogadni, amivel ezt még most is magyarázza! Egyre kevésbé csodálkozom anyun, hogy egyszer csak betelt nála a pohár, és többé feléjük se nézett. Sőt, még beszélni sem volt hajlandó róluk! Bár már jócskán felgyűlt bennem a harag, a megvetés, egyelőre nem zökkenteném ki a történtek felidézéséből. Ráérek indulatos véleményemet majd a legvégén a nyakába zúdítani. Ám nyilván látszanak az érzelmeim, mert mentegetődzik:
– Látom, hogy te azt most megbocsáthatatlannak tartod, amit akkor tettem. De hát hogyan is várhatnám, hogy megértsél engem! Pedig úgy hidd el, hogy milliószor átgondoltam már, vajon jól tettem-e akkor, amit tettem. Nem tudom, nem tudhatom! Ahogyan azt se, hogy jobban, boldogabban, avagy sokkal rosszabbul alakult volna az életem, szegény anyádé, a tied, az Imréé, az ikreké, ha akkor elutasítom a Palit. Talán, a halálom után, a jó Isten majd megmondja!
– Igazad van, a mi lett volna, ha kérdés boncolgatásával kár most az időt tölteni! – legyintek grimaszolva. – Inkább hallgatlak tovább!
– Na szóval, bejelentkeztünk az anyakönyvvezetőnél. Kaptunk is időpontot az esketésre. Onnan átmentünk a gyámügyesekhez. Kétórányi várakozás után javakorabeli, gyomorbajos kinézetű, kopasz, azt hiszem Bazedow-kórtól erősen duzzadt, vizenyős szemű és meggyötört tekintetű, kék köpenyt és fekete könyökvédőt viselő férfihoz kerültünk. „Baráti Oszkár előadó” névtábla állt az asztalán, amit szinte teljesen elborítottak a vaskosabbnál vaskosabb dossziék.
„– Szabadság, elvtársak, mi járatban? – kérdezte fakó, fáradt hangon.
– Kövi Pál vagyok, kérem, az elvtársnő pediglen a feleségem… pardon, bocsánat, Soós Berta elvtársnő pillanatnyilag még csak a menyasszonyom, tudnílik hamarosan összeházasodunk. – előzött meg a Pali. – A bírósági ítéletből kifolyólag a gyermekeink elhelyezése miatt jöttünk ugyebár. És elhoztuk a gyerekek születési anyakönyvi kivonatait is.”
– Az előadó erre komótosan elővett egy új dossziét, akkurátusan összerendezett három papírlapot, indigót tett közéjük, majd befűzte az egészet az írógépébe. Aztán rendkívül hosszasan, szinte az orrához tartva böngészte az iratainkat. Időnként hümmögött, és a mutatóujjával ütögetve a billentyűket, csigalassúsággal írta a jegyzőkönyvet.
