Felmerül bennem, vajon miért üresedett meg ez a lakás 51-ben? Elvitték volna az ávósok az előző lakókat? Amiket eddig hallottam, ez sem kizárt! Ám ebbe jobb bele sem gondolni! A nagyit pedig végképp nem akarom ezzel zaklatni.
– Képzelheted, mekkora volt az örömünk! Anyámékról nem is beszélve! Hisz majd hat évig szorongtunk egy szoba-konyhában! Előbb öten, azután meg nyolcan! Ha csak az apámon múlt volna, hát ő bizony be se fogad a házába. No de hát ezt már elégszer elmondtam!
– Ühüm! – mondom szórakozottan, mert még az ávósokon jár az eszem.
– No de azt ugye mondanom se kell, hogy az öröm mellé gondunk is akadt jócskán. Volt ugyan valamennyi pénzünk az OTP-ban, ám persze ahhoz édeskevés, hogy a kétszobás lakást rendesen bebútorozzunk. Anyáméknál ágy helyett szalmazsákon háltunk, de hát ezt is mondtam már. Az ő egyik szekrényükben tartottuk a ruháinkat, és minden más, amit használtunk, szintén az övéké volt. És hát akkoriban semmiből se volt még akkora választék, mint manapság. Így hát, az anyám unszolására, az apám nagy kegyesen beleegyezett, hogy egy időre a ruhásszekrényt meg a konyhakredencet áthozzuk ide.
– Június elsején, munka után, a Széll Kálmán téren találkoztam a Palival. Ne is kérdezd, a mai Moszkva téren! Na szóval, együtt jöttünk a lakás kulcsaiért. És mit gondolsz, mit vet észre legelőször, mihelyt leszálltunk az 59-esről a ház előtt?
– Szerintem a sarki kricsmit, ami anyunak annyi borzasztó percet szerzett! Ugye eltaláltam?
– Pontosan, Ilmuskám, pontosan! Nem ám ezt a kis parkot a játszadozó gyermekekkel! Se nem magát a házat, amiben lakni fogunk, és ami a háborús nyomoktól eltekintve egészen jól nézett ki!
„– Berta, nem is hittem volna, hogy ilyen jó helyen kapunk lakást! – ujjongott.
– Nekem is tetszik! És borzasztóan jó, hogy a ház előtt játszhat majd a Gerduska meg az ikrek! Jesszusom, az ott egy kocsma! – tettem hozzá, mikor rájöttem, merrefelé bámul. – Ugye, Palikám, csak ritkán akarsz oda betérni?
– Jaj, Berta, ne aggódjál már annyit! Hát kocsmatöltelék volnék én?! De hát néha-néha én is megszomjazok ugyebár! És hát ökör iszik ugyebár magában! Én pedig nem vagyok ugyebár ökör, nincs igazam?
– Nem, Palikám, te nem vagy ökör! Csak az apám legjobb ivócimborája lettél, mióta megint összeházasodtunk! De az Isten szerelmére, könyörgöm, gondolj a gyerekeinkre! Sofőr vagy. Soha egyetlen kortyot se szabadna innod!
– Berta, tudod jól, hogy vezetés közben sosem iszom!
– Kivéve, ha a miniszterhelyettes elvtársad megkínál! Mindig azért imádkozok, nehogy karambolozz!
– Én még akkor is kiválóan vezetek! De erre most ne is pazaroljuk a szót! Holnap, miután kipakoltunk, majd felderítem ezt a borozót.”
– Álljunk csak meg egy pillanatra! Tegnap még egészen határozottan azt állítottad, hogy a Pál ritkán és keveset ivott. Annak ellenére, hogy anyu Krónikája, meg a saját gyerekkori emlékeim alapján bizton kijelenthető, ő egy megrögzött alkoholista volt! És ezt most szerintem te még meg is erősítetted! Akkor hogyan is van ez?
– Jesszusom, Ilmuskám, ugye most nem hiszed azt, hogy bármiben is félre akarnálak vezetni?! Jaj, dehogy! Sajna, azt bizony el kell ismernem, hogy volt egy csomó borzasztó évünk, amikor a Pali rettenetesen sokszor és sokat vedelt. Ráadásul tökmindegy volt neki, hogy mi került a poharába, azt azon nyomban magába döntötte. Aztán 57-ben, miután a sárgaságból kigyógyultam, a drága jó öreg Szeles doktor, a körzeti orvosunk, Isten nyugossza szegényt, őt is rettentő alaposan megvizsgálta.
„– Mondja, jóember, akar-e a srácai esküvőjén táncolni? – kérdezte végül.
– No de doktor úr, hogyan lehet ilyet kérdezni?! Hát ki ne akarna!
– Nézze, jóember, most egészen őszinte leszek magához! Ha így folytatja, a maga májának egy, legfeljebb két évet jósolhatok. Akkorra az rosszabb állapotban lesz, mint a feleségéé volt a betegsége csúcsán. Utána pedig rövid úton el fog patkolni. Kivéve, ha sürgősen leszokik az italozásról! No persze nem azt mondom, hogy heti egy-két hosszúlépés vagy ünnepnap egy pohárkányi pezsgő sem fér bele az életébe, de annál többet egyetlen korttyal se igyon! A pálinkát meg hasonlókat viszont akkora ívben kerülje, mint ördög a szenteltvizet! Így talán lesz sansza a nyugdíjas korra.”
– Ugye emlékszel, akkor már az én Imrém is beszélt a fejével, hogy ne szegény anyádat küldözgesse italért a kocsmába. Aztán a Szeles doktor még jobban hatott rá. És attól kezdve jobbára tényleg csak a társaságért járt le a sarokra. Sajna, évente egyszer-kétszer még így is disznó részegre vedelte magát. No de térjünk vissza 51-be!
