„– Szabadság, házfelügyelő elvtárs, a földszint kettő új lakói megérkeztek! – kiabált be a házmesterlakás nyitott ajtaján.
– Jó napot, kedves Berta! – jelent meg erre az én Imrém. – Magának is, Kövi! Amúgy pedig szükségtelen ordítoznia! A hallásomnak szerencsére kutya baja.
– Jesszusom! Imre, maga mit keres itt? – kérdeztem majd egy percnyi kínos hallgatás után, mert a Pali meg se tudott mukkanni.
– Én vagyok a házmester. Vagy, aminek mostanság hivatalosan titulálnak, a házfelügyelő. És mától a tőszomszédjuk.”
Kuncogva képzelem magam elé a jelenetet. Ahogyan Pál szembesül a fait accompli helyzettel: ha tetszik, ha nem, ettől kezdve egy házban kell élnie a riválisával! Aki ráadásul olyasmiket is tud róla, amiket eddig ügyesen titkolt! Végre egyszer azt kapta a sorstól, amit már régen megérdemelt! Mit nem adnék érte, hogyha személyesen láthatnám a korábbi elégedett vigyor helyett a képére fagyó döbbenetet!
Nagyi sokatmondóan néz rám, de nem kommentálja hirtelen támadt jókedvemet, hanem folytatja a mesélést:
„– Hogy a rosseb enné meg! Ha én ezt előre tudom, hát inkább várok még egy évet az új lakásra! – jött meg a Pali hangja.
– Jaj, Palikám, ne mondj már ilyeneket! Hisz már alig fértünk el anyáméknál! Szoba-konyhában nyolcan! Épp ideje volt! – csitítottam.
– Azért ez a két szoba sem lesz túl tágas a maguk négy gyerekének! – jegyezte meg csendesen az Imre.
– De legalább lesz fürdőszobánk és saját vécénk! Tudja, hogy mennyire hiányzott ez eddig?
– Kedves Berta, ezt nagyon is átérzem! Annyit azért megjegyeznék, hogy ugyan itt összkomfortosnak hívják a lakásokat, ám az sajna csak a háború előtt volt igaz!
– Micsoda? – hördült fel a Pali. – Nem elég, hogy a maga rusnya pofájába kell bámulnom, ha jövök vagy megyek, még ez is! Hát mi a fene baja van ennek a háznak?
– Eredetileg mindegyik lakásnak saját etázsfűtése volt. A kazánt és a bojlert a konyhába építették. Viszont az ostrom alatt minden szétfagyott, a kazánok, a radiátorok, a csövek többsége. És a HKI szerint nem is érdemes ezeket megcsinálni. Jövőre ki akarják szerelni az egészet. Ki tudja, vajon traktor vagy inkább tank lesz-e ebből a rengeteg öntöttvasból! Ám ez most nem tartozik ide, ez az illetékes elvtársak dolga! – legyintett lemondóan az Imre. – No de maguknak még szerencséjük van, mert egy közös cserépkályha fűti a két szobát. Közvetlenül a háború után csináltatta az elődjük. A legtöbb lakásba ugyanis csak vaskályhákat adtak. Méghozzá nem is mindegyik helyiségbe, mivel kevés a kémény! És ezért mindenhez fazékban kell melegíteni a vizet a gáztűzhelyen. Mert a fürdőszobákban nincs hová bekötni a vízmelegítőket.”
Összerázkódom azon gyerekkori nyaraim emlékétől, amikor a panelban karbantartás címén hetekre kikapcsolták a meleg vizet. Micsoda macera volt esténként a fürdés! És a nagyiék évekig így éltek!
„– Hogy a rosseb enné meg, hogy erről nekem nem szóltak! Mert hát összkomfortot ígértek ugyebár! És helyette egy romot kapok! Hát, ha én ezt tudom, hát inkább a kitüntetést választom! Mert a miniszterhelyettes elvtárs annyira, de annyira elégedett ugyebár velem!
– Palikám, ne háborogj már annyit! Anyáméknál se volt másként, mégis megvoltunk! És hallottad, itt gáztűzhely van! Mégiscsak kényelmesebb, mint naponta fát aprítani a sparherdbe! Nincs igazam?
– Akkor sem ezt ígérték! Mondja, házfelügyelő elvtárs, van még valami rossz híre, vagy ideadja végre a kulcsaimat?
– Ne aggódjon, Kövi, nincs komolyabb hibája a lakásuknak! És a ház lakói is rendesek, bár ezt nem kérdezte! – válaszolta az Imre, ezzel egy jókora kulcscsomót nyomott a Pali kezébe. – Kedves Berta, egyébként jól vannak?"
