– Ne féljen, tőlem semmit sem fognak megtudni. Számukra csupán a Berg bácsi, a házmester leszek, aki a házban lakó összes gyermeket szereti. Még akkor is, ha egyszer-másszor galibát csinálnak, és ezért rájuk kell szólnom. És higgye el, tisztában vagyok azzal, hogy mennyi vesződséggel járnak, amíg felnőnek. Pláne, ha négyen vannak! Ha bármi segítségre lenne szüksége, csak szóljon bátran! És élvezzék az új otthonukat!
– Jaj, Imre, hát én azt el nem tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok magának a megértéséért! De még nem is mondta, a maga családjával mi van?
– Köszönöm, Istennek hála, a szüleim meg a Tante Hilde mind egészségesek. Münchenben laknak, és hozzám képest jólétben élnek.
– Ó, ezt örömmel hallom! Annyiszor eszembe jut a drága Tante Hilde! Életem végéig csakis hálatelt szívvel gondolok rá azért a rengeteg jóért, amit értem tett! Ugye, megírja ezt legközelebb neki?
– Természetesen, kedves Berta! Bár a leveleket a posta manapság csigalassúsággal kézbesíti, különösen arrafelé. Sőt, néhanapján el is veszít egyet-egyet. Na mindegy, ez nem ide tartozik! Mindenesetre, tudomásom szerint, velük minden rendben van. És sosem írták még, hogy honvágyuk lenne. Ellentétben a szemináriumokon hallottakkal! Sajnos, amíg a Sztálin elvtárs meg Rákosi elvtárs együtt védi a békét, reményem sincs arra, hogy meglátogassanak vagy én utazzak ki hozzájuk.
– Jesszusom, Imre, nem fél attól, hogy elviszik az ávósok, ha ilyesmiket mond?!
– Á, az elvtársak semmi olyat nem tudnak velem csinálni, amit a fogságban már át ne éltem volna! – vont vállat.
– Na és magának lett-e itt családja?
– Kedves Berta! Amikor annakidején Mártonban megkértem a kezét, megfogadtam, hogy halálomig szerelmes leszek magába! Kérem, higgye le nekem, hogy az érzéseim cseppet sem változtak azóta!
– De Imre, én ezt igazán nem várom el magától!
– Köszönöm! Ám amint már mondtam, elfogadom a helyzetemet! És ígérem, hacsak maga valamikor meg nem gondolja magát, én soha semmit sem fogok tenni azért, hogy ezen változtassak!”
17.
– Ennek fényében szerinted hogyan kéne vélekednem a nagyapámról? – szegezem neki a régóta érlelődő kérdést, amikor a bögréjéért nyúl.
– Az én Imrém egy rettentően jó ember volt, Isten nyugossza szegényt! – vágja rá gondolkodás nélkül. – Miért, te talán nem így látod?! – teszi hozzá vádlón.
Kertelhetnék, udvariaskodhatnék, de minek! Erre sem időm, sem energiám nincs! És most még az se érdekel, ha netán megbántom:
– Efelől szemernyi kétségem sincs! Nem is ilyen értelemben kérdezem! Azt nem tudom eldönteni, hogy vajon egy avítt, téves eszméket valló, önsanyargató, téged mindhalálig szolgáló Grál lovagként, vagy pedig egy roppant balekként élte végig az utolsó harminc évét? Bár, ha jól belegondolok, mai szemmel a kettő között legfeljebb csipetnyi a különbség!
– Jesszusom! Egyáltalán hogyan is juthatott ilyesmi az eszedbe? Higgyed el nekem, hogy ő haláláig tiszta szívből szeretett minket, kivéve persze a Palit! Természetesen a minket-be beleértelek téged is! És efelől tényleg sose legyen szemernyi kétséged se!
– Nos, szerintem meg nem! És meg is mondom neked, hogy miért nem! Mert azt még talán megértem, bár abszolúte őrültségnek tartom, hogy agglegény maradt. Meg azt is csak-csak elfogadom, hogy azokban a helyzetekben megígérte, nem világosítja fel anyut. De miután szinte naponta látta, hallotta, hogy a Pál nem úgy viselkedik, ahogyan az egy jó apától elvárható, ezen mindenképpen változtatnia kellett volna! De nem tette meg! Sem amíg anyu még gyerek volt, sem később! Pedig akkor egy csomó kellemetlenségtől, borzasztóan rossz emléktől megóvhatta volna! Ezt tartom elfogadhatatlannak és megbocsáthatatlannak! És ezt nem kompenzálhatja mindaz, amit anyuért tett! Igazam van? – zúdítom rá felgyűlt indulatomat.
