– De hát erről az én szegény Imrém egyáltalán nem tehet! Ó, higgyél nekem, rengetegszer kérlelt, szinte könyörgött, hogy beszéljünk végre anyáddal, mondjuk el neki az igazságot. De hát nekem sajna sose volt bátorságom hozzá, úgyhogy mindannyiszor nemet mondtam. Úgyhogy ezért csakis engem hibáztass!
– Csak nem a Páltól féltél ennyire? – kérdem a lehető legundokabb hangsúllyal.
– Eleinte igen… – rebegi.
– Nofene! Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy anyutól?! – fintorgok.
– Nem… nem igazán tőle… csak egy kicsit – körülményeskedik. – Tudod, borzasztó élesen nyelvelt ám szegény, ha valaki kihozta a sodrából. De azt hiszem, legfőképpen attól tartottan, hogy mi lesz, hogyan lesz azután! Szóba áll-e egyáltalán az én Imrémmel? Meg, hogy pokollá teszik-e egymás életét a Palival. És hát vele együtt az enyémet is…
Anyu nem ilyen… volt! Sosem emelte meg a hangját, legalábbis előttem soha. Még akkor sem, ha rossz fát tettem a tűzre. Ez pedig gyakran előfordult, különösen Óvárra menekülésünk után. Később, tinédzserként is műveltem olyasmiket, amitől joggal kiborulhatott volna. És nyilván a munkahelyén is akadtak konfliktusai. De ő mindezt teljesen nyugodtan viselte!
Ezt most mind el kéne mondanom! Azonban helyette ezt vágom a fejéhez:
– Úgy! Szóval szegény anyu boldogságánál fontosabb volt a nyugalmad! Tudod, csömöröm van a családom viselt dolgaitól! Kellett nekem idejönni! Bárcsak maradtam volna otthon a seggemen, és hagytam volna a fenébe az egész kérdezősködést!
Felállok, menni készülök.
– Az Isten szerelmére, Ilmuskám, maradj még egy kicsit! Még annyi, de annyi mindent szeretnék végre elmondani, amik évek óta nyomasztanak! Borzasztóan egyedül vagyok velük! Tudod, a fiaim meg a menyeim fütyülnek rám, ha szóba hozom ezt. Évek óta csak abban reménykedtem, hogy anyád egyszer előkerül, és akkor majd szán rám egy kis időt! Úgyhogy könyörgök, legalább te hallgass meg! Kérlek! – rimánkodik könnyezve.
Hiába szeretné, ma semmiképpen nem fogom azt mondani, hogy megbocsátok, nagyikám! Sőt, anyu nevében valószínűleg sohasem! Egyelőre szörnyen haragszom, elsősorban őrá! Meg szerencsétlen nagyapámra, amiért számomra továbbra is elfogadhatatlanul annyira puhán viselkedett, és nem állt a sarkára nagyi akaratával szemben! Elszomorít, hogy ezt a partit kizárólag vesztesek játszották. Pedig könnyen alakulhatott volna másképpen a dolog!
A falióra tizenegyet üt. Még mindig tétovázok, mit tegyek? De végül is, veszíthetek-e bármit azzal, ha maradok? Akkor legalább sohasem kell majd szemrehányást tennem magamnak azért, hogy nem hallgattam végig az egész történetet!
– Csinálok egy friss teát, nagyikám, jó? – kérdem békülékenyen.
– Az bizony most borzasztóan jól fog esni! Aztán nehogy spórolj nekem a belevalókkal!
