Nem igazodok ki a Pál iránti érzésein. A történtek dacára miért mentegeti? Miért próbálja a valóságosnál jobb színben feltűntetni, a hibáit, gazemberségeit pedig bagatellizálni? Azt hiszem azért, mert még holtában is változatlanul szereti. Azonban most még korainak tartom ezt firtatni.
– A házbeliek szóltak ehhez valamit? – kérdem inkább.
– Lenéztek, és kerültek, mintha leprásak lennénk, úgy bizony! No de nemcsak az apám ordítozása miatt. Persze jobb lett volna, ha nem ennyire zajos a bemutatkozásunk. Ám úgyis rettentő hamar kiderült volna, hogy mi prolik vagyunk, amolyan gyüttment népség. Ráadásul a Pali párttag, és egy miniszterhelyettesnek dolgozik! Ők meg úgymond finom emberek! Mérnök, tanár, tisztviselő, újságíró, meg ilyesmi. Kétkezi munkás tán egy se. És sok család már a ház felépülése óta itt lakott. A háború előtt majd mindenki tartott cselédet. Tudod, ezeket 56-ban, lenn a pincében, a Böske néni árulta el. Jaj, de nehogy ám félreértsél! Nem akarom azt állítani, hogy ők ne lettek volna rendes emberek! Csak hát, mi tagadás, egyáltalán nem illettünk közéjük. Haj, te azt el se tudod képzelni, hogy akkoriban ez mennyire fájt nekem! A Paliról nem is beszélve! Az ő hiúságát roppantul bántotta ez az egész. Pedig mindezt elsősorban magának köszönhette! Tudod, azt hitte, hogy attól ő már valaki, mert egy miniszterhelyettes sofőrje! Hát, a lakótársak nem így gondolták, és ezt éreztették is velünk.
Miért van az, hogy egy lakóközösség szinte automatikusan megveti, lenézi, gyüttment-nek nevezi, és úgy is kezeli az újonnan érkezőket? A Pál esetében még csak érteném, ő tényleg rászolgált erre. De Óvárra költözésünkkor anyu és én is ugyanezt éltem át! Vajon ez a bornírt hozzáállás kizárólag ránk, magyarokra jellemző? És mikor fogunk ebből az agybajból végre kigyógyulni?
– Átérzem, nagyikám, hogy ez mennyire rosszul eshetett neked!
– Köszönöm, hogy legalább ezt megérted!
Most vágjak vissza valami hasonlóval a pikírt megjegyzésért? Sehová sem vezetne! Rezzenéstelen arccal várom tehát a folytatást.
– No de lényeg a lényeg, addig, mármint 56-ig, köszönésen kívül sohase beszélgethettem senkivel. Kivéve persze az Imrét. Aztán 54-től a Mártikával az elsőről és a Zsókicával a negyedikről, akiknek a fiaival az ikrek egy osztályba kerültek. Ők, kelletlenül ugyan, de leereszkedtek hozzám, és az iskolai dolgokról hajlandók voltak velem néhány szót váltani. Sőt, még azt is megengedték, hogy az ikrek hébe-hóba felmenjenek hozzájuk, vagy együtt játszanak a ház előtti parkban. Ám csakis akkor, ha a Pali napokig vidékre ment. Mert hát rettentően hamar köztudott lett róla, hogy sokszor felönt a garatra. Olyankor pedig leginkább trágár vicceket meg történeteket mesélt, amik nem kisgyerekeknek valók. És akár még színjózanul is különösebb ok nélkül belekötött bárkibe, aki a közelébe került. Úgyhogy pont ezért se az Istikét, se a Bandikát sose engedték le hozzánk!
– No de nem akarom most ezek felemlegetésére pazarolni a drága időt! Az egészből a legfontosabb az, hogy az Imrének köszönhetően nem üldöztek el a házból. Anélkül, hogy erről tudtunk volna! Bizony! Csak a halála után mondták el nekem, milyen rettenetesen sokszor kellett lecsillapítania a dühös indulatokat. És hányszor, de hányszor simította el az ikrek gyerekesnek egyáltalán nem nevezhető csínyeit. Anyád viszont, szerencséjére, borzasztó gyorsan megszerette. Szinte bármikor bemehetett hozzá, amikor a Pali nem volt idehaza, ahogyan azt a naplójából már tudod. Beszélgetett vele az iskolában történtekről, később meg a világ dolgairól is. Ő ajánlott neki könyveket, és ha kellett, segítette a tanulásban. Amikor már az ikrek is iskolába jártak, sokszor nála készült a másnapi órákra, mert nálunk kevés volt a hely. És mindezt szegény Imre úgy tette, hogy anyádnak még csak az eszébe se jutott, hogy netán a szomszédságnál több közük lenne egymáshoz!
– Ezt pedig anyu hányszor, de hányszor sajnálta! Jól mondom, ugye? – jegyzem meg élesen.
