– Hogyhogy nem álmodtam! – gondolkodott reggel Gyöngy.
– Dehogynem! Ám ha nem emlékszel, akkor kár lenne felizgatni téged – hallotta Reményt.
– Olyan borzasztó volt?
– Eléggé, de ne törődj vele!
– És ha én nagyon szeretném tudni?! – ellenkezett.
– Fogd már fel, hogy nyilván jó okkal feledted el az egészet! – intette belső énje.
– Mi van Rozi, te most kivel vagy?
– Tudod, hogy veled. Azonban ideje lenne egyszer végre hallgatnod a jó szóra! Vagy tán elfelejtetted, hányszor bántad meg a kíváncsiságod!
– Rendben, megadom magam! Azért időben szóljatok, ha valami fontos előbb jutna a tudomásotokra! – durcáskodott.
– Nyugi, még megsérted Reményt!
– Bocs, nem akarok én senkit megbántani, legkevésbé őt. De igazán beláthatnátok, egyelőre úgy érzem, vakon sodródom az eseményekkel! És ez kimondhatatlanul frusztrál…
– Megértelek – nyugtatta meg a tündér. – Szerintem jól csinálod a dolgodat, csak így tovább!
≈
A következő pár nap egyhangúan telt. Oda-vissza járkáltak a hegyoldal és a tengerpart között, egyre távolodva a Fodrostól. Az élen Hópehely kereste azt a láthatatlan ösvényt, amit legkevésbé érzett veszélyesnek. Nyomában Gyöngy ballagott, azután Keletiszél, Kincskereső, Ajándék. A sort mindannyiszor Csiperke és Májusieső zárta, akik nyilvánvalóan egymásba habarodtak.
Néhányszor megpróbáltak repülve gyorsabban haladni, ám ilyenkor mindig heves szélrohamok kényszerítették őket a földre. Egyébként szellő se rebbent. A lapályon és a tenger felé lankásan emelkedő domboldalon mindent hamu borított, elszórtan néhány üszkös facsonk meredezett. Nyoma sem maradt, hogy valaha emberek népesítették be a tájat, művelték földjeiket, legeltették állataikat.
Az Ércbércek lábánál rotyogó, narancssárgán izzó lávafolyam csordogált a Fodros irányába, amelyet sok helyen a sziklafal repedéseiből kiömlő olvadt kőzet táplált. A hőségtől rezgő levegőn keresztül csak homályosan látszott a hegyoldal. Sajnálatukra a megközelítésére esélyük sem volt. Sötétedés után arrafelé lila, zöld, sárga meg kék lángnyelvek futkároztak fel s alá.
Éjszakánként felváltva vigyázták nyugtalanul alvó társaikat, akik reggelre mindig fáradtabbnak érezték magukat, mint lefekvéskor. A hajnali őrök tehetetlenül nézték, amint álmukban kétségbeesetten küzdenek valamivel, ám ezekre a lidércnyomásokra ébredés után egyikük sem emlékezett.
A lehangoló, sivár környezet, a napközbeni szürkeség, az éjszakai félelmetes lángok, meg a mindjobban eluralkodó fáradtság ellenére makacsul, egyetlen zokszó nélkül haladtak előre. Bár a nappalok hosszabbodtak, napról napra egyre kevesebb utat bírtak megtenni. Mégsem vetette fel senki, hogy esetleg forduljanak vissza.
≈
Az elindulásuk utáni tizenegyedik nap délután ismét a lávafolyam közelébe értek. A táj most is ugyanolyannak tűnt, mint korábban, azonban a puli szokatlanul viselkedett. Szőre felállt a hátán, körbe-körbe rohangálva, vicsorogva szaglászta a földet, és hozzá olyan panaszos hangon ugatott, ahogyan még sohasem.
– Mi lelt, Hópehely? – Gyöngy megsimogatta volna, csakhogy a puli megállás nélkül, egyre feldúltabban körözött tovább körülöttük. – Nem értem! Így még sohasem viselkedett! Ti éreztek bármi változást?
A humkányok és Ajándék csak rázták a fejüket, viszont Kincskereső feltartotta a kezét. Azután lehasalt, és a földre szorította a fülét.
– A szag megváltozott – nyilatkozta hosszas vizsgálódás után –, és valami itt remeg alattunk a mélyben.
– Mit tanácsolsz? – kérdezte Csiperke.
– Hát… én minél messzebb mennék innen! – válaszolta a törpe. – Tudjátok, olyan ez, mint amikor egy táróban a Föld szellemének lehelete figyelmeztet a közeli omlásra. Talán most is az készül…
– Ebben te vagy a mester – bólintott Gyöngy. – Hát akkor ne késlekedjünk! Hópehely, gyere!
