Azonban a puli tovább rótta a köröket, már elég határozott ösvényt taposott a hamuba. Gazdája elindult felé, hogy ölben vigye magával, ámde egy láthatatlan falba ütközött a csapáson belül.
– A csudába! – szaladt ki a száján.
Társai is megpróbáltak a körből kilépni, ám nekik sem sikerült.
– Remény, segíts! – szólította némán a tündért. – Valaminek a fogságába kerültünk.
– Kérdd meg Csiperkét, nézzen körül a szeretetfioláján keresztül – érkezett a tanács.
– Egy gyémántszínű bura alatt állunk, Hópehely pedig aranyszínnel ragyog – közölte a humkány néhány percnyi nézelődés után.
– Tündérkupola az, megvédhet a gonosz erőktől – hallotta Gyöngy a távolból. – Arccal kifelé üljetek körbe, és virradatig lankadatlanul fogjátok egymás kezét! A legfontosabb, ne essetek pánikba!
– Barátaim, nem tudom milyen megpróbáltatásnak nézünk ma, Sárkányölő napján, elébe. Remény szerint azért lettünk ide bezárva, hogy épségben átvészeljük a következő éjszakát. Koncentráljunk arra, hogy kitart, bármi is akarjon nekünk ártani – mondta fennhangon.
A tündér tanácsának megfelelően elhelyezkedtek, és szótlanul, félelemmel vegyes izgalommal várakoztak. Közben a puli megállás nélkül rótta a köröket. Végtelenül lassan esteledett. A hegy lábánál hömpölygő lávafolyó felett megjelentek a szokásosnál sokkal hatalmasabbnak tűnő, kísérteties, narancssárga lángok. Azután a föld remegni kezdett, és valami csigalassúsággal kiemelkedett, fokozatosan eltakarva a lángnyelveket. A kupola alatt semmit sem hallottak, pedig biztosra vették, hogy mindez pokoli zajjal jár.
Sokáig fogalmuk sem volt, mit is látnak. Egyszer csak körös-körül mélylila lángcsóvák törtek elő, amelyek mindenfelől ostromolták menedéküket. Ezek fényében már ki lehetett venni a körülöttük emelkedő komor, omladozó, ám mégis roppant magas falakat, és a mindenfelé álló szobrokat. Ezek valaha embereket ábrázolhattak, ellenben most inkább szörnyeknek tűntek, és a szájukból fújták feléjük a félelmetes lángokat.
Gyöngyék egymás kezét görcsösen szorongatva, dermedten figyelték a jelenést. Nemsokára a kőalakok megmozdultak, és egyre közeledtek hozzájuk. Hamarosan csak a burát ostromló lila tűztenger látszott.
Ilyen hosszúnak még egyetlen éjszakát sem éreztek. Mukkanni sem mertek, nehogy megbontsák az őket védő tündérkupolát.
– Ideje lenne tudatnod a vidék zsarnokával, holmi pocsék hollywoodi katasztrófafilmbe illő pirotechnikai trükkel nem lehet téged megfélemlíteni! – szólította meg váratlanul belső énje.
– Rozi, ne bomolj, koncentrálnom kell!
– Hallgass rám, és küldd már el ezt a hatásvadász alakot!
– Szerintem felesleges ilyenekkel ingerelni akárkit, inkább szőrmentén kéne vele tárgyalni – tiltakozott Gyöngy.
– Jól van, csak csinálj valamit!
Mintha az eseményeket irányító lény vagy erő megértette volna a fejében zajló párbeszédet, mert a tűz színe hirtelen zöldre, majd néhány perc múlva ismét lilára váltott.
– Ismeretlen, kérlek, engedj utunkra! – formálta Gyöngy magában az üzenetet.
Miután erre semmi sem történt, újra meg újra elismételte, remélve, hogy előbb vagy utóbb meghallgatásra talál. Nagy sokára a lángok visszahúzódtak és lassan elenyésztek, miközben az ég világosodni kezdett. Rövidesen szemügyre vehették a körülöttük magasodó épület részleteit.
Az árkádos, ötszögű udvart romos, üszkös falak határolták. A kopott oszlopok felett eltorzított emberi és állati fejeket formázó vízköpők sora nyúlt befelé, valószínűleg ezekből csaptak ki a lángok. A kerengő félhomályában vakon ásítoztak az ajtók és ablakok. Az udvaron, azt a kört leszámítva, ahol az éjszakát töltötték, nyoma sem volt hamunak, sajnos, Hópehelynek sem. A padlót ötszögű és rombusz alakú színes kövekből rakták ki.
