Bár már egy napja nem ettek semmit, ám furcsa módon nem éreztek éhséget, hát úgy döntöttek, a hegyoldalba vágott úton mennek hazafelé, amelyet nagyon régen használhattak utoljára. Görgetegköveket meg kisebb, fentről levált sziklákat kerülgettek. Valaha akár két szekér vagy hintó is gördülhetett rajta egymás mellett, mostanra viszont több helyen annyira lesuvadt az oldala, hogy a jármű leborult volna róla.
Már jócskán elmúlt dél, mikor elérték az első fákat. Az enyhe lejtés miatt egyáltalán nem érezték azt a fáradtságot, ami egy meredek hegyoldalon való leereszkedés közben szokott rájuk törni. Rövid tanakodás után úgy határoztak, továbbra is az utat követik, akárhová is vigye őket.
A hatalmas fák összeborultak fölöttük, és elzárták előlük a kilátást. Az erdőnek ezt a részét megkímélte a Szép-partot egykoron sújtó átok, ugyanis egyetlen megszenesedett fatörzset sem láttak. Sőt, itt gyakran hallottak szárnysuhogást, madarak trilláját, időnként szarvasok, őzek meg vaddisznók rohantak át előttük vagy mögöttük.
Mindössze az nyomasztotta őket, hogy fogalmuk sem volt, milyen messze lehetnek az otthonuktól. Már sötétedni kezdett, amikor az egyik kanyarnál jócskán kiszélesedett az út, akár egy pihenőhely. Száz ember, meg tucatnyi szekér is kényelmesen elfért volna a lesimított téren. A fák koronája között elég szabad hely maradt, hogy Májusieső felreppenjen.
– Még mindig nagyon magasan vagyunk – közölte, miután leszállt –, és rövidesen teljesen besötétedik.
– Akkor félúton járhatunk – állapította meg Kincskereső. – Szerintem itt kéne éjszakáznunk.
Előző nap úgy indultak el, hogy csupán körülnéznek, és rövidesen visszatérnek a lakhelyükre, ezért se élelmet, se innivalót nem vittek magukkal. Fent, a Királyszékeknél ugyan ittak a forrásvízből, de azóta semmit. Most korgó gyomorral, szomjasan, ám zokszó nélkül készültek elvackolni magukat éjszakára.
– Csitt! – emelte fel a kezét hirtelen a törpe.
Most már mind hallották a nagyon halk, sustorgó hangot a fák közül. Izgatottan indultak az irányába, ami a burjánzó aljnövényzetben egyáltalán nem volt egyszerű. Talán százlépésnyire a táborhelyüktől jókora nyílás sötétlett a sziklafalban. Előtte hatalmas, hófehér mésztufa gát peremén zubogott keresztül a hegy gyomrából előtörő jéghideg, kristálytiszta víz, hogy azután széles patakként csörgedezzen a hegyoldalban.
– Hát, szomjazni már nem fogunk! – kurjantotta vidáman Kincskereső. – Ma pedig én őrködök!
Az éjszaka eseménytelenül telt. Reggelire a barlangból kifolyó forrásvizet itták, majd folytatták vándorlásukat lefelé. Nagy sokára az út csatlakozott a patakhoz, onnantól szinte vízszintesen haladt a fák alatt. Jókora távolságot tettek meg, amikor egy duzzasztómű maradványaihoz értek. A fatörzsek mögött kormos falakat véltek felfedezni. Felvillanyozódva törték át magukat a bokrokon, és az esti szürkületben hamarosan feltűnt előttük a felvonóhíd roncsa.
