Míg odavoltak, szorgos kezek megtisztították a kaput a folyondárfüggönytől, és így akadálytalanul masírozhattak be a várudvarra. Nagyszárny volt az első, akibe belebotlottak.
– Hát ti? – kérdezte meglepetten, némi nehezteléssel.
– Jó híreink vannak! – rikkantotta vidáman Kincskereső. – Megtaláltuk az elődeink építette utat, amely kivezet innen.
≈
Az Államtanács tagjai úgy ítélték, bármennyire is érdekes a Királyszékekhez felvezető út, mindenekelőtt a várat kell lakható állapotba hozni, körülötte szántókat meg kerteket kialakítani, és megművelni, hogy a telet már jó körülmények között tölthessék.
Csiperke, bár nagyon furdalta a kíváncsiság, belátta igazukat. Türelmetlenül várta, mikor térhet vissza Májusiesővel és Gyönggyel együtt az építményhez, amelyről még Remény meg Gránátalma sem hallott, sőt, a Varázsolások könyve sem említette. Szinte rögeszmésen színezgette magában a jelenetet, amikor párjával végre beleül a lenyugvó nap sugaraitól vöröslő leghatalmasabb trónusba.
Gyöngy nem kevésbé szerette volna hajtani az időt. Leventét aznap látta utoljára, amikor megkérte a kezét, és egyre inkább vágyott a találkozásukra. A nappalokat kitöltötte az otthonuk újjáépítésével járó sürgölődés, hiszen majd minden napra akadt valami, amikor őrá, a varázslóravolt szükség. Viszont esténként azzal a vággyal tért nyugovóra, hogy legalább álmában beszélhessen vőlegényével. Ám ha ez meg is történt, reggelre sohasem emlékezett rá.
Néha megfordult a fejében, a síppal hívja Pongrácot, repítse szerelméhez, aztán mindig elvetette az ötletet. Számított olyan szorult helyzetre, amiből csak az óriás segítheti ki, és nem akarta balga módon a jóindulatát idő előtt eltékozolni.
Bár mindenki kedvesen bánt vele, szerették és tisztelték, a kívülállóságérzése mégsem múlt el teljesen. Meglepődött, hogy még valaki küszködik hasonló gondokkal.
– Gyöngy, amikor elmész, veled tarthatok? – kérdezte egyik este, sírásba hajló hangon Ajándék.
– Mi baj?
– Rettentően magányos vagyok! – eredtek el a könnyei. – Emberek között szeretnék élni!
– Akkor miért csatlakoztál hozzánk? Maradhattál volna Budáékkal.
– A szememben ők már nem azok! Örökre szégyellni fogom, amit tettek. Tölgy elvetemült cselekedeteit pedig mindennél jobban!
– Szereted még őt?
– Utolsó leheletemig! Őszintén remélem, akár az életem árán is megmenthetem! Azonban addig jó lenne, ha nemcsak humkányok, törpék meg tündérek vennének körül… Ne haragudj, te is ember vagy, ugyanolyan kedvesen bánsz velem, akárcsak a többiek, de mégis, valahogy másnak érezlek… – mondta el-elfúló hangon.
Gyöngy meglepődött, és nem tudta, mit válaszolhatna. Jól jött volna valami okos tanács, ám belső énje régóta hallgatott, és nem volt a füle mögött a Reménytől kapott tollpihe sem.
– Amint lehet, elmegyünk a Víg Gölöncsérbe, remélem, ott igazi családra lelsz – felelte nagy sokára.
