Miután Remény elhallgatott, Gyöngy sokáig rágódott, kövesse-e a tanácsát, vagy pedig azonnal térjen vissza Szép-partra.
– Ide figyelj – mordult rá váratlanul belső énje –, kimenőt kaptál, hogy végre a magad boldogságának útját is egyengesd. Nehogy nekem elpuskázd a lehetőséget!
– Rozi, ebbe most ne szólj bele, ez az én dolgom!
– Ahogyan az enyém is, elvégre én te vagyok, ám ha jobban tetszik, mondhatom fordítva is. Nem szokásom fenyegetődzni, de addig nem nyugszom, amíg be nem kötik a fejed! És ezt vedd komolyan!
–Márpedig azt én döntöm el – kiabálta –, egyáltalán akarok-e Levente felesége lenni, és ha igen, akkor mikor. Ha sokat zrikálsz, juszt se megyek hozzá!
– Gyöngy, kivel pörlekedsz? – riadt fel Ajándék. – Baj van?
– Á, semmi – legyintett, majd lehiggadva folytatta: – Gyere, költsük föl a többieket, azután búcsúzzunk el, irány Tökország.
Az emelvény tövénél fakadó vízfolyástól balra eső utat választották, amelyikről Gyöngy úgy vélte, Makkföldre fogja vezetni őket. Így közelebb lesznek a Víg Gölöncsérhez, mintha Veres-ország felé mennének. Akárcsak a Szép-partra menőt, ezt is alaposan megviselte az idő. Csakhamar délnyugatnak fordult, és szinte egyenesen vágták a hegyoldalba, emiatt a két vándor egyre messzebb került úticéljától. Mire erre estefelé ráeszméltek, akkora távolságot megtettek már, hogy nem volt kedvük visszakapaszkodni a hágóhoz.
Reggelre megérkeztek az ilyenkor szokásos esőfelhők, és csendesen, ámde kitartóan permetezték a vidéket. A lekopaszodott fák alig nyújtottak védelmet. Rövidesen az út latyakossá változott, Gyöngyék nem győzték kerülgetni a pocsolyákat. Bár ruhájukról lepergett a víz, mégis úgy érezték, bőrig átáztak. Mivel útközben semmilyen száraz menedékre nem leltek, lámpásaik fényénél egész éjszaka gyalogoltak. Emiatt már másnap délelőtt leértek a Fehér királyságot és Makkföldet elválasztó hegyszoros aljába.
A mezőn átvágva mindjárt rátaláltak a királyi várakat összekötő szekérútra, ahonnan lehetetlen volt kivenni a hágóra felkapaszkodó, és valaha nyilván sűrűn használt út kezdetét. A Víg Gölöncsérig még hosszú vándorlásnak néztek elébe. Többnyire került barátságos porta, ahol megszárítkozhattak, felmelegedhettek, és ha nem is mindig vetett ágyban, fedél alatt tölthették az éjszakákat.
Ajándékot minden éjjel ugyanaz a baljós álom gyötörte: Tölgy egy szűk, fenyegető lila fénnyel megvilágított alagútban térdel vele szemben. Hol acsarkodva, hol átkozódva emeli feje fölé a csákányát, és teljes erővel feléje sújt. A szerszám csillogó hegye megállíthatatlanul közeledik az arcához, mintha szerelme tudomást sem venne arról, hogy a szikla helyett őt fogja eltalálni. Sikítana, de a hang belészorul, és az éles fájdalom beléhasít. Ám a biztosra vett halál helyett a jelenet végtelenül ismétlődik, amíg reggelente Gyöngy gyengéden fel nem rázza. Ébredés után Ajándék továbbra is érezte homloka közepén azt a fájó pontot, ahol álmában a csákányütés érte. Első alkalommal részletesen elmesélte vízióját, a következő reggeltől fogva már mindig csak azt sóhajtotta:
– Ugyanaz, mint tegnap.
Valóságosnak megélt álmai miatt egyre rosszabb állapotba került. Szemei körül karikák sötétlettek, arca beesett, és esténként rettegve tért nyugovóra. Gyöngy bevetette minden tudományát, kipróbálta az összes lehetséges gyógyfőzetet, bódító italt, a Varázsolások könyvében talált valamennyi ráolvasást, ámde barátnőjén képtelen volt segíteni. Sokszor ébredt arra, hogy a szerencsétlen dobálja magát, nyugtalanul forgolódik, görcsösen remeg, miközben nyögdécsel.
Már tíz napja vándoroltak, amikor napszálltakor egy tanya csűrjében húzhatták meg magukat. Ajándék idegesen rendezgette maga körül a szalmát, és egyszer csak nem bírta tovább.
– Belepusztulok, ha megint rám tör ez a rémálom – borult sírva Gyöngy vállára.
Ő tehetetlenül ölelte át, ám ekkor meghallotta Reményt:
– Talán tehetek valamit. Ma éjszakára add neki a tollat, de el ne áruld, mire való!
