– Szerinted ugyan mit kellett volna tennem?! Hisz már rengetegszer elmondtam, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva! Az apám világosan megmondta, kirakja a szűrünket, ha megtudja, hogy a Pali kommunista. Hová mehettünk volna a gyerekekkel? Még azt se tudtam, én börtönbe kerülök-e bigámiáért? Abban az esetben pedig csakis az anyámékra számíthattam volna. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy attól fogva a Palitól én bizony féltem. Mert hát olyasmibe keveredett, amit még a legrosszabb álmaimban sem tételeztem fel! Ezt meg is mondtam neki a lefekvés után.
Na erre igazán kíváncsi vagyok! Mert eddig, elmondása szerint, még egyszer sem állt a sarkára!
„– Jaj, Palikám, én annyira rettegek, hogy mi lesz most velünk!
– Berta, ne aggódjál már megint feleslegesen! Meglásd, minden rendben lesz! És cseppet se félj, amíg engem látsz! Merthogy tudom én azt pontosan, miről kell hallgatni, és kinek mikor miről kell beszélni! No gyere, ünnepeljünk!”
Elpirul, és zavartan kortyol a teájából. Leplezem a meg is mondtam neki beharangozót követő erőtlen megjegyzése miatti csalódottságomat. Pirulására pedig direkt nem reagálok. Sőt! Szívesen visszaszívnám az előbbi számonkérést, a kelleténél hamarabb bukott ki belőlem. Annak azonban irtóra örülnék, ha majd a féltemnél alaposabb okkal indokolná, miért ilyen magalkuvó módon élte le az életét a Pál mellett?
– És mondd, mikor hallgattad meg a nagyapám háborús beszámolóját? Tudod, amit a levelében említett.
Ártatlan kérdésnek szántam, azonban ezzel csak fokozom a zavarát. Némi hallgatás után meglehetősen kétségbeesetten magyarázkodik.
– Isten látja lelkemet, mennyire rettentően röstellem a dolgot! Sajna úgy adódott, hogy sose. Hisz tudod, akkoriban nem találkozhattam az Imrével. A tárgyaláson persze ott volt, ám akkor se beszélhettem vele erről. És aztán már később valahogy sose hozta szóba.
– Kár! Pedig nyilván nagyon tanulságos lett volna… de kesergés helyett most inkább hallgatlak!
14.
– Május elején küldte meg a bíróság az iratokat. Kiderült belőlük, hogy június 13-án 13 órakor vádlottként kell megjelennem a Markó utca 25-ben! Én, mint vádlott! Akinek soha azelőtt dolga még a rendőrséggel se akadt, nemhogy bírósággal! Sőt! Még azzal is megfenyegettek, hogy ha nem lennék ott, akkor rendőrrel fognak előállíttatni! Te azt el se tudod képzelni, hogy attól fogva mennyi, de mennyi megaláztatásban volt részem…
Szavaiból roppant keserűséget érzek. Feldúltan, reszkető kézzel nyúl a bögréjéhez, és bizonytalanul kortyolja ki a reggeli tea maradékát.
– Nagyikám, igazán felesleges a fájdalmas részletekről beszámolnod! Nekem untig elég, ha elárulod, végül hogyan dőlt el az ügyed. A világért sem szeretném, hogy ennyire fájjon az emlékezés!
– Ilmuskám, te most abszolúte félreértesz! Én ugyanis végre el akarom ezt mondani!
– Tessék? – esik le az állam.
– Bizony, jól hallottad! Mert amit én akkoriban átéltem, arról nem tudtam beszélni senkivel! Se akkor, se azóta! Se a Palit, se az apámat, sőt, még az anyámat se érdekelte az akkori lelkiállapotom! Abba már nagy nehezen beletörődtem, amiért nem vették komolyan, mennyire borzasztóan aggódok, hogy börtönbe fognak csukni! Ám arra egy cseppet sem számítottam, hogy a munkahelyemen úgy kerülnek majd, akár egy bélpoklost! Még a barátnőim is! És nemhogy bíztató, de még csak egyetlen szánakozó szót se kaptam azokban a napokban! Helyette legalább tucatszor énekelte meg az állítólagos bűnömet a műhelyben a gyár hírhedt csasztuskabrigádja! Hát ezek fájnak nekem igazán! Mindig abban reménykedtem, hogyha egyszer végre elmondhatom, attól talán jobban fogom érezni magamat!
