– Hát persze! Ám annak ellenére, hogy pontosan tudtam ezt, mégis pokol volt az életem, amíg a tárgyalásra vártam. Hamarosan majd arról is mesélek, légy némi türelemmel! Mert addig még történt egy s más. Pár nap múlva, január legelején, az Imrétől egy rövidke levelet kaptam. Nem a postás hozta, még felbélyegezve se volt. Valószínűleg ő maga dobta be, nem bízhatta másra! Szerencsére nem az apám találta meg, aki biztosan azonnal a tűzre veti, hanem az anyám. Sajna, a levél már valahogyan elkallódott, azonban minden egyes szavát örökre megjegyeztem:
„Kedves!
Kérem, bocsásson meg nekem minapi otromba viselkedésemért! Nagyon fájlalom, hogy akkor szomorúságot okoztam magának. Nem lett volna szabad így az életébe, az érzéseibe gázolnom.
Csupán azt hozhatom fel mentségemül, aznap csőstül értek a bajok. Miután elengedtek a fogságból, először Soroksáron kerestem magát a Tante Hildénél. A házát sajnos lebombázták! Sem róla, sem magáról senki nem tudott semmit. Erre elmentem Mártonba. Mondanom sem kell, hiába. Végül ezért kerestem a szülei házánál. Nem is reménykedtem abban, hogy maga fog ajtót nyitni! És azután történt, ami történt. Amiért nem kérhetek elégszer bocsánatot!
Egyelőre egy régi barátomnál húzom meg magam, amíg állást és lakást találok. Szerencsére a sérülésem miatt szinte bármilyen munkát elvállalhatok, kivéve a futást. Az már sohasem fog nekem menni. De ezzel nem kívánom terhelni magát.
Csupán ismétlem magamat, amikor leírom: a maga iránti érzelmeim cseppet sem változtak, kimondhatatlanul szerelmes vagyok magába! Igaz szívvel, őszintén, mindhalálig! Minden vágyam, hogy ezt végre élőszóban is előadhassam magának!
Ünnepélyesen ígérem, még gondolatban sem szeretném soha hibáztatni azért, hogy újból férjhez ment! És tudakolni sem akarom az okát. Mert nekem a maga és a kislányunk, a Gerduska boldogsága a legfontosabb! Megértem, hogy az ő érdekében egyelőre nem láthatom őt. Reménykedem, ez nem marad örökre így!
Ha ideje engedi, és úgy gondolja, van értelme, kérem, találkozzunk! Nem otthon, mert ez a tisztelt szülei és a gyerekei számára kellemetlenséggel járhatna. Annyi mindent meg kellene beszélnünk egymással. Ám ne higgye, hogy magyarázkodni akarok a háború alatt történtek miatt! Ha meghallgat, magának mindent őszintén elmondok anélkül, hogy felmentést várnék magától akkori cselekedeteimre! Amelyekre legfeljebb Isten adhat feloldozást, miután meghalok. Azonban szerintem ezekről mindenképpen tudnia kell! Mert kizárólag így dönthet majd nyugodt szívvel a jövőről. Nemcsak a kettőnkéről, hanem a kislányunkéról és a fiúkéról.
Amennyiben netán már nem szeretne, vagy mégsem engem választana, ígérem, sosem fogom kérdezni az okát, sem ezért szemrehányást tenni magának!
Várom a válaszát!
a maga Imréje”
– Ez olyan… olyan szépen hangzik… meg őszintének! –keresem ábrándosan a szavakat. – Azt hiszem, a nagyapám nagyon szeretett téged, hogy ennyi áldozatra is képes volt! Ugye, a Pál sose mondott ilyeneket? Egyre kevésbé értem, miért őt választottad mégis?
– Jaj, Ilmuskám, borzasztóan sok mindent kellene még elmondanom, csakhogy megérts engem! Persze, csakis akkor, ha igazán érdekel!
A faliórára pillantok, nyolc múlt hat perccel. Egyelőre időm, mint a tenger, délután fél ötig ráérek.
– Hát hogyne! Ugye, hamarosan találkoztál nagyapával?
