„– Pali öcsém! Ez már valami! Gratulálok! – veregette meg apám a hátát. – Nosza, igyunk erre egyet! Matild, hozzad már elő azt a finánc-nemlátta szilvóriumot!
– Köszönöm, Endre bátyám, de ma nem ihatok egy kortyot sem! Holnap ugyanis kirándulni viszem a miniszterhelyettes elvtárs családját a Dobogókőre.
– Palikám, ez most már mindig így lesz? – fogtam föl rögtön, hogy ettől kezdve tán még egy vasárnapot se tölt majd velünk.
– Nem tudom még, Berta, majd elválik. Mindenesetre mától ötven forinttal többet keresek havonta!
– No, ha már nem koccinthatunk, akkor legalább mesélj, Pali öcsém! Hát hogyan s miként történt? Ugye, ezért nem álltál komenistának?!
– Ugyan, Endre bátyám, hová gondol!
– Szerencséd, öcsém, mert akkor ebben a minutumban szedhettétek volna a sátorfátokat! De így minden rendben van! No de beszélj már!
– Hát… sokat nem tudok mondani. Az úgy volt, hogy tegnapelőtt éppen a sofőrszobában ücsörögtem egyedül, amikor bejött a Szabó Pista. Kifakadt, hogy már megint a miniszterhelyettes elvtárs feleségét fuvarozta. Először a Fény utcai piacra. Neki kellett a szatyrokat cipelnie, és majd leszakadt a karja. Aztán vég nélkül sorolta, még hol mindenfelé jártak. Csorgott a nyála, hogy az életében a családjának soha ennyit nem tudott vásárolni. Én nem mondtam ugyebár erre semmit. Mert hát mit is lehetne erre mondani? Hát bolond vagyok én, hogy helyeseljek! Nemsokára hívatta a miniszterhelyettes elvtárs. Akkor lementem a büfébe, a Feri unokatestvéremhez. Elmeséltem neki, amit hallottam. Aztán a Feri tegnap megsúgta, hogy szólt pár jó szót az érdekemben. Meg hogy a Szabó Pistát éjjel a Sztálin út 60-ba vitték. Hamarosan hívattak is a miniszterhelyettes elvtárshoz. Ő eligazításul azt mondta: »Na Kövi elvtárs, ide figyelj! Nálam jó sora van a sofőrnek, amíg tudja a dolgát, nem pofázik, és nem hibázik! Ugyebár értesz engemet, Kövi elvtárs? Te engemet mindenkor csakis miniszterhelyettes elvtársnak szólítasz, még akkor is, ha én letegezlek. A feleségem pedig miniszterhelyettes elvtársnő neked! Na ehhez tartsd magadat!« Hát, dióhéjban ennyi.
– Pali öcsém, te most megfogtad az Isten lábát! – apám ismét megveregette a hátát, amire még nem volt példa. – No de úgy vigyázz, ki ne csússzon a kezedből! És ha netán úgy fordulna, hát egye fene, nem bánom, színleld azt, hogy komenista vagy!
– Jól az eszembe véstem, Endre bátyám, köszönöm a tanácsát! – bokázott szokása szerint.”
– Mi volt a Sztálin út 60-ban? És egyáltalán, hol volt az? –használom ki a lélegzetvételnyi szünetet.
– Ne mondd már, hogy még sose hallottál róla! Akkoriban így nevezték a Népköztársaság útját. A 60. pedig az ávó központja volt.
– Értem… Szóval a Pál azért kapta meg az új beosztást, mert a szerencsétlen elődjét bemószerolta! Persze közvetítőn, az unokatestvérén keresztül! Bár valószínűleg jobb, ha erre sem vennék mérget! Gondolom, ez a Feri ugyanaz a rohadék, aki anyut kiszolgálta, amikor borért küldte a mostohája! Azon pedig meg sem lepődök, hogy a dédapám gratulált a dologhoz. Na de te? Te miért hagytad annyiban?!
