18.
– Na szóval – folytatja megkönnyebbülten, miután nagyot kortyolt –, ott tartottam, hogy beköltöztünk ebbe a lakásba. Anyámék elkísértek, amikor vasárnap kora reggel a gyerekeket is áthoztuk tőlük. Az apám nem igazán akart jönni amiatt, hogy az Imre itt a házmester. Végül az anyám hosszas rábeszélésére csak beadta a derekát. Tudod, mert nem bírtunk volna kettesben a Palival átbumlizni a város egyik végéből a másikba a négy picivel, no meg egy csomó csomaggal. És közben legalább háromszor, ha nem négyszer is át kellett szállnunk, erre már nem emlékszem pontosan! Ám az biztos, hogy borzasztóan sokat várakoztunk hol a buszra, hol a villamosra.
Megértően bólintok.
– Ugye, azt nyilván mondanom se kell, hogy itt még pokoli volt a rumli. Az apám ezért lenn maradt a gyerekekkel a téren. Az anyám meg segített elpakolni mindent. Azután paprikás krumplit főztünk, közben a Pali is lement hozzájuk. Előtte kipakolta az iratait a zsebéből a kredencre. Ebből lett ám a baj, amikor végre feljöttek ebédelni.
„– Mondjad, öcsém – fordult vészjósló hangon apám a Palihoz –, csak nem egy tagkönyvet látok ott piroslani?
– Azt, Endre bátyám, azt. Tudnílik a beosztásommal jár.
– Persze, öcsém, persze! Megnézhetem? Még sosem volt ilyesmihez szerencsém.”
– A Pali látszólag gyanútlanul odaadta az igazolványt, ő pedig undorral vegyes érdeklődéssel forgatta egy darabig, azután belenézett.
„– Hogy azt a keserves kutya úristenit neki! Te rohadt komenista! Te kétszínű, aljas, hazug gazember! – ordította, szembeköpte a Palit, végül a képébe vágta a tagkönyvét.
– Jesszusom, apámuram, mi rosszat csináltunk? – kérdeztem ijedten, és a Pali elé álltam, nehogy valami jóvátehetetlent csináljon.
– Berta, maga céda! Ne tegyen itt nekem úgy, mintha nem tudná! – üvöltözött most már velem az apám. – Maga összeállt egy naftalin-bérenccel! Akinek volt mersze azt állítani magáról, hogy egy igaz magyar ember! Akit ezért a házamba fogadtam! Akivel megosztottam az asztalomat! Akinek az elvtársai addigra már kifosztottak, megaláztak, földönfutóvá tettek! Ezek a komenista latrok elprédálták a hatholdnyi földemet, amit már a dédapám is művelt! Elbitorolták még a boltot is a házunk legjobb szobáival! És maga, céda nőszemély, maga még boldog is volt, hogy ez az istentelen, mocskos, földönfutó gazember felcsinálta! – és engem is leköpött.
– Endre, az Isten szerelmére könyörgöm, csillapodjon! – fogta le az anyám. – Legalább az unokáira, a véreire legyen tekintettel! A kis drágák aztán igazán nem tehetnek semmiről! Nézze, mennyire bőgnek és reszketnek szegénykék a félelemtől!
– Matild, maga csak ne csitítson engem! – rázta le magáról a kezét. – Lássa már be, komenista viperákat melengettünk a keblünkön! Méghozzá egy egész fészekre valót! Nekünk ők nem lehetnek a véreink! Naponta imádkozni fogok azért, hogy mind a pokolra kerüljenek!
– Már megbocsásson, Endre bátyám, hisz maga tanácsolta ugyebár, hogy ha muszáj lesz, hát nyugodtan lépjek be a Pártba! – mondta, szokásától eltérően, nagyon higgadtan a Pali.
– Te rohadék! Te gazember! Te már jóval azelőtt komenistának álltál, hogy a miniszterhelyettes sofőrje lettél! És nyilván igaz magyar emberek vére is tapad a kezedhez! – ezt már a nyitott lakásajtóban üvöltötte apám, hogy zengett tőle a lépcsőház. – Erre nincs bocsánat! Ennélfogva én mától leveszem rólatok a kezem! És hallani sem akarok felőletek soha többé! És mostantól fogva ne merészelj engem Endre bátyámnak szólítani! Még akkor sem, ha véletlenül beléd botlok az utcán! És ajánlom, a Bertával, ezzel a cafkával meg a fattyaitokkal egyetemben messzire kerüld még a házam környékét is! Matild, jöjjön! Ide többé be se tesszük a lábunkat! És ha netán rájövök, hogy maga valaha is szóba áll ezzel a hitvány féreggel, vagy a céda lányával, vagy bármelyik büdös kölkükkel, annak keserves következménye lesz! És erről, Matild, közöttünk több szó sose essék!
– Vigyázz magatokra, kislányom! És könyörgöm, ne haragudj apádra! – ölelt át sírva szegény anyám.
– Hogy azt a keserves kutya úristenit neki! Matild, én nem tréfálok! – üvöltötte az apám már a kapuból. – Még egy ölelés, és bizisten, én örökre itt hagyom!”
