(az elejére)

Másnap úgy ezren kerekedtek fel Szép-part várának felvirágoztatására. A tündérek többsége vadlúdként, néhányan gólyaként, mások sasként, Gránátalma pedig turulként szállt új otthonuk felé. A humkányok a törpéket, és azt a kevés eszközt cipelték a hátukon, amikről az emberek végül lemondtak. Mert ez az osztozkodás nem volt sem testvéri, sem igazságos! A távozást választók, ugyanúgy, mint nemrég a Rézvölgyben, békességben akartak elválni, bár, ha összetűzésig fajult volna az ügy, biztosan Buda hívei húzzák a rövidebbet.

Gyöngy Nagyszárnyon, míg Ajándék, akit Buda egyedüliként nem tudott megbabonázni, és úgy döntött, a barátaival tart, Májusiesőn tette meg az utat. Útközben egyetlen tisztásra sem akadtak, ezért az éjszakákat a fák tetején töltötték. Bár a szakításért – joggal – az embereket okolták, ezt senki sem érzékeltette Gyönggyel és Ajándékkal, sőt, szeretettel vették körül őket.

Éppen Virágzó élet havának közepén értek a romokhoz. A hosszú álomból nemrég ébredt természet áthatolhatatlan dzsungelként övezte a falakat és a kaput. Az ötszögű udvart is zöld szőnyeg borította, ott jobbára virágok nyíltak. Sajnálták, hogy minden lépésük áldozatokat követel, azonban tehetetlenek voltak.

Az első éjszakát az udvaron, a szabadban töltötték, a romok alapos átnézését másnapra hagyták. Gyöngy félrehúzódott. Gondolatai egyre az itt eltűnt Hópehely körül zakatoltak. Szomorúság töltötte be a szívét, hogy talán már sohasem találkoznak újra. Ekkor lépett hozzá Remény.

– Nézd – mutatott a holdtalan égre –, egy csillag ragyog pont a fejünk fölött. Mit gondolsz, ki az?

– Csak nem Hópehely? – meresztette a szemét.

– Bizony, ő az. Ez a csillag azon az éjszakán tűnt fel, amikor először jártatok itt.

– Biztos vagy benne? Tudod, rettentően hiányzik!

– Igen. Miután egy tündér az életét áldozza valamilyen nemes célért, azután odafentről vigyázza barátai lépteit.

– De hát ő mégiscsak egy csudálatos, értelmes, hűséges puli volt. Bár sokszor hittem azt, minden szavamat érti, mégsem jutott soha eszembe, hogy netán más lenne. Viszont ha tündér volt, akkor hogyan léphetett Szép-partra?

– Nos, ő tényleg kutyusnak született, és ha te nem zárod úgy a szívedbe, akkor, fajtársaihoz hasonlóan, juhász gazdájának kiváló munkatársává lesz. Ám Hópehellyel egyik fiatal tündértestvérem eggyé vált, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy szükséged van egy rendkívüli útitársra.

– Értem… Illetve, nem egészen… Miért nem szólalt meg soha?

– Mert csupán az volt a dolga, hogy az ellenségeidtől megvédjen.

– És ezután?

– Tudsz vigyázni magadra! És most jó éjszakát! – búcsúzott a tündér.

(folytatás)

(az elejére)

Mikor kora délután visszaértek a táborba, az Okosok Tanácsának három tagja ellenségesen méregette egymást az emelvényen, amely körül most csak emberek álldogáltak. Pontosabban Buda nézett farkasszemet Nagyszárnnyal és Ércmesterrel.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Gránátalma.

– Buda épp az imént nyilatkozta ki, hogy elege van belőlünk – fakadt ki a törpe.

– És kivételesen lényegre törően fogalmazott. Úgy látszik, ha követelődzik, azt torokköszörülés és szóvirágok nélkül teszi! – toldotta meg idegesen a humkány. – Tehát felszólított minket, mostantól fogva tekintsük őt királyunknak, ellenkező esetben viszont sürgősen takarodjunk innen…

– Pontosan! – ordította Buda. – Az embereknekelege van abból, hogy holmi gyüttment tündérek meg varázslók mondják meg, mit tegyenek. Tehát, vagy behódoltok nekünk, vagy fel is út, le is út!

– Ezt komolyan gondolod? – hitetlenkedett Gyöngy. – Azt hiszem barátom, te napszúrást kaptál, és most félrebeszélsz.

– Kikérem magamnak ezt a hangot, te hazátlan, fontoskodó némber! – fröcsögte az arcába vérvörös arccal Buda. – A többiek döntésétől függetlenül rádaz embereknekitt nincs szüksége! Tehát addig takarodj, amíg megteheted!

– Ezt a vitát hagyd rám! – szólalt meg a fejében Remény.

– Buda uram, a te álláspontodat már hallottuk – mondta nyugodtan a tündér. – Sajnálom, hogy ugyanarra az útra léptél, mint a fiam, Tölgy. De vajon nemzetséged összes tagja ugyanezt akarja?

– Igen! De ha nem hiszed, kérdezd meg magad!

Remény végignézett a lent ácsorgókon, és egyből felfogta, kár minden szóért. Az elől szorongó többség arcára ráfagyott a gyűlölet, a hátul állókéra pedig a rémület. Bármivel is bolondította meg őket álnok vezetőjük, agyuk, talán örökre, bezárult az észérvek, a jó szó előtt.

– Őszintén kívánom, Buda, hogy sohase kelljen megbánnod, amit tettél! – fordult vissza a gúnyosan vigyorgó emberhez. – Mi, tündérek, elmegyünk.

– Remény királyné, ha a Szép-part az úti cél, a humkányok veletek tartanak – hajolt meg Nagyszárny.

– A törpék is! – csatlakozott Ércmester. – Más helyről nem tudok, ahol békében élhetnénk.

– Nagyon helyes! – dörzsölgette a kezét Buda. – Végre nem kell másokkal osztoznunk a javakon. Na, mire vártok, tűnjetek már el, mielőtt elfogy a türelmünk! És nehogy valaha is a miföldünkre merészkedjetek, mert azt a napot nem élitek túl! Ezt különösen te vésd az eszedbe, Gyöngy!

Remény és társai lehangoltan, ámde emelt fővel léptek le az emelvényről. A felhergelt, magukból kifordult emberek azonban elállták az utat, lökdösték és köpködték őket, meg röhögtek azon, ahogyan megpróbálnak békésen távozni. Csiperkénél nemsokára elszakadt a cérna:

– Hé, Buda, ha nem fogod vissza a bábjaidat, bizony mondom, pórul jársz!

– Fenyegetsz, sárkányivadék? – állt felettük csípőre tett kézzel, arcán kaján vigyorral Buda. – Nem félek tőletek!

– No, majd meglátjuk! Most visszamegyünk! Barátaim, gyertek!

Jó példával járt elől, és ripsz-ropsz újra az emelvényen állt, Budával szemben. Kivárt pár percig, ám mivel a tömeg nem csillapodott, váratlanul lángok csaptak ki a szájából. A férfi arcára páni félelem ült ki, összegörnyedt, azután sárga tócsa jelent meg a lábánál. Gyöngy érdeklődve, sőt, leplezetlen kárörömmel figyelte az eseményeket, hiszen ilyet még sohasem látott.

– Csiperke, ne bántsd! – kiáltotta Remény. – Vidd magaddal Ércmestert, Nagyszárny, te pedig a varázslót. Most!

(folytatás)

(az elejére)

Gránátalmát Remény, Csiperke és Gyöngy kísérte el. A Fodros kristálytisztán csordogált medrében, tisztán kivehették a benne úszkáló, a napfényben ezüstösen csillogó, termetes halakat. A túlsó part pár lépésnyi fövenye mögött hatalmasra nőtt, zöldellő fűzfaerdő zárta le a kilátást.

– Gyöngy, ugye nem közöltél minden lényegest? – kérdezte Gránátalma mosolyogva.

– A Világ végén találtunk egy rejtélyes ajtót, tele figyelmeztetéssel, nehogy kinyissuk. Meg utalást valami lényre, akit talán sárkányvérfa tarthatna kordában. Szélkakast faggattuk, mit tud erről, de ő titkolódzott. Ha Buda nem úgy beszélt volna, ahogyan, valószínűleg ezt is szóba hozom.

– Jobb, hogy így történt. Kérlek, egyelőre erről hallgassatok, elég, ha ezt csak ti tudjátok! Most megpróbálok eljutni odáig.

– Hadd menjek én! – ajánlkozott Remény.

– Szó sem lehet róla, lányom, nemzetségeinknek rádnagyobb szüksége van! Ha holnap délig nem térnék vissza, te haladéktalanulvezesd a tündéreket Tündérkertbe. Ti meg gyermekeim, ha testvéreitek ennek ellenére úgy döntenének, hogy Szép-parton települnek le, gondoskodjatok róla, mindenki tartson tisztes távolságot a Világ végétől!

Alkalmat sem adva további vitára, Gránátalma turullá változva sebesen elrepült. Pár perc múlva szárnycsattogása elhalt a messzeségben.

– Történt a távollétünkben olyasmi, amiről tudnunk kéne? – kérdezte Gyöngy Reménytől kissé gyanakodva.

– Nos… igazából semmi. Mégis, valami lóg a levegőben. Az utóbbi napokban az emberekhangulata kedvezőtlen irányba kezdett változni. Buda minden alkalmat megragad a fontoskodásra, ami nem újdonság. Azonban nemzetségéből is egyre többen teszik ugyanezt. Elidegenednek és kerülik a törpék, a humkányok meg a mi társaságunkat.

– Ezért kérte Gránátalma, hogy ha nem térne vissza, a tündérek költözzenek vissza Tündérkertbe? – tudakolta Csiperke.

– Nemcsak…

– Nem akarsz róla beszélni?

– Egy csomó dolog nekem sem világos, még nem vagyok elég érett hozzá – tárta szét a kezét Remény.

– Hogyhogy? – tátotta el a száját Gyöngy. – Szélkakas is ködösített, amikor a sárkányvérfáról faggattam.

– Mikor ezekről a témákról beszélgettünk, Gránátalma kijelentette, a kérdéseimre a választ Tündérkertben a tanítóktól kaphatom meg, ha majd elérkezettnek látják az időt.

– Nagymama, ha elmentek, veled tarthatok? – kérdezte hosszas hallgatás után Csiperke.

– Sajnálom, de nem! Tudod, ott csak született tündérek élhetnek, te pedig, akárhonnan nézzük, humkány vagy, tehát legfeljebb pár napig vendégeskedhetnél. Viszont emiatt ráérünk akkor búslakodni, ha Gránátalma nem tér vissza.

Az éjszakai várakozást mindhárman végtelenül hosszúnak érezték. Gondolataikba mélyedve virrasztottak. Nagyon megkönnyebbültek, amikor pirkadatkor a fák fölött végre megjelent a turul.

– Minden rendben – közölte, miután felvette szokásos tündéralakját. – A Világ vége környékét ismét köd borítja, ez bárkinek elveszi a kedvét, hogy arrafelé kóboroljon.

– És a vár? – tudakolta Csiperke.

– Hamarosan ott fog Gyöngy, mint népünk varázslója, királynővé koronázni. Persze, előbb ki kell csinosítanunk.

– Tehát velünk maradtok?

– Igen.

– És az emberek? – kérdezte Gyöngy. – Remény említette, valami nem gömbölyű a viselkedésükben.

– Gömbölyű?! Érdekesen fogalmazol – nevetett a tündér. – Nos, nemsokára elválik.

 (folytatás)

(az elejére)

Reggel szinte mindenki az emelvény köré gyűlt, hogy tanúja legyen, amikor az Okosok Tanácsa meghallgatja a visszatért felderítőket.

– Khm… khm… úgy látom, sokan ahelyett, hogy a dolgukat végeznék, kíváncsiskodnak, volt-e bármi haszna, hogy néhány testvérünk a kietlen pusztaságban kóborolt – nyitotta meg az ülést Buda –, sőt, ha jól számolom, kevesebben jöttek vissza, mint ahányan elindultak, ami ugyebár ilyen vészterhes időkben, amiket kénytelenek vagyunk elszenvedni, fájdalmas veszteség. Mivel Virágzó élet havából már tíz értékes napot elvesztegettünk, mert kétes értékű hírekre vártunk, ahelyett, hogy khm… khm… új lakóhelyünket építenénk, szóval, felszólítom a varázslót, hogy röviden, hangsúlyozom, röviden, minden felesleges szóvirág mellőzésével adja elő, mire fecsérelődtek el azok a napok, amíg engedve nyughatatlan vérének, csavargott, és veszélybe sodorta szeretett testvéreink életét. Khm… khm… tied a szó, varázsló, de végy rólam példát, aki ugyebár mindig pontosan és tömören fejtem ki igen magvas és előremutató gondolataimat, ami ugyebár, nem mindenkiről mondható el…

Gyöngy már fel sem vette Buda fontoskodását, ám hallgatói közül valaki ingerülten közbekiabált:

– A varázslóra vagyunk kíváncsiak, nem a te üres fecsegésedre!

– Ez… ez… – hápogott elvörösödve Buda – ez…

– Varázsló – szólt közbe Nagyszárny –, kérlek, beszélj!

– Sikeresen eljutottunk a Világ végére. Ott találkoztunk Szélkakassal, akinek az elmondása alapján úgy tűnik, ő egyedül élte túl a Rézvölgyet sújtó veszedelmet, amit Tölgy meggondolatlan átkozódása okozott. Sajnos, valószínűleg a Szép-partot uraló gonosz erő később őt emésztette el. Elvesztettük Keletiszél testvérünket is. Ezek voltak a rossz hírek. A jó hír viszont az, hogy Kincskereső és Keletiszél hősiességének köszönhetően Szép-partra végre visszatért az élet. Nos, ennyit végeztünk. Remélem, elég tömör voltam!

– Khm… khm… csak ennyi? Ezért kár volt ekkora hűhót csapni…

– Jó lenne, ha nem becsmérelnéd nyakra-főre azokat, akik tesznek is valamit, nemcsak fecsegnek! – fortyant fel Csiperke.

– Hát… hát ez hallatlan! Tisztelned kéne a koromat, az életem során felhalmozott, felbecsülhetetlen tapasztalatokat!

– A kor nem érdem, hanem állapot – morogta maga elé Gyöngy.

– Igen, tökélyre fejlesztetted a semmitmondást, meg a fontoskodást – vágott vissza Csiperke.

Buda először csak hápogott, majd mély levegőt vett, hogy újabb szóáradatot zúdítson hallgatóira, csakhogy Gránátalma megelőzte:

– Barátaim, térjünk vissza a lényegi kérdésekhez! Varázsló, biztonságosan letelepedhetünk Szép-parton?

– A törpékre, humkányokra és az emberekre, úgy tűnik, egyelőre nem leselkedik veszély. Viszont megjósolhatatlan, mi történne egy tündérrel, ha megkísérelné az átkelést a Fodroson.

– Ezt könnyű kideríteni. Még ma körülnézek odaát. Akármi is történik, holnap eldönthetjük, hol telepedjünk le, mert abban egyetértek Budával, sebesen hozzá kell látnunk végleges lakóhelyünk felépítéséhez. Tisztában vagyok a kockázattal, úgyhogy kérlek, ne vesztegessünk időt a szándékomtól eltérítésre!

– Igazad van! – bólogatott Nagyszárny. – Nos, mielőtt ki-ki a maga dolga után nézne, még valamit muszáj mondanom. Bár ezzel kellett volna tanácskozásunkat kezdeni, de Buda uram ezt sajnálatos módon elmulasztotta, így hát most, mindannyiunk nevében, köszönöm Gyöngynek, Csiperkének, Ajándéknak, Májusiesőnek meg Kincskeresőnek, hogy teljesítették küldetésüket. Barátaim, holnap találkozunk!

Levonult az emelvényről, nyomában a többiekkel, mire a tömeg is oszolni kezdett. A vérig sértett Buda maradt utolsónak, aki szerette volna a maga szája íze szerint lezárni az ülést, azonban már csak alig egy tucatnyian figyelték.

(folytatás)

(az elejére)

Kincskeresőt, aki odafent mindvégig csak a rettentő fényoszlopot látta, az iszonytató moraj és a hirtelen beálló sötétség kikergette a toronyból. Odakint már esteledett, ellenben barátját nem akarta magára hagyni. Minden bátorságát összeszedve merészkedett vissza, hogy leereszkedjen, ám odabenn egybefüggő padlózat fogadta. Könnyeivel küszködve indult Gyöngyék után, hogy megvigye a szomorú hírt, és együtt térjenek vissza Keletiszél megmentésére.

Kincskereső a rohamosan közeledő éjszaka miatt a kaputól pár kőhajításnyira letelepedett. Ott akarta bevárni a napfelkeltét, hogy a nappali fényben tájékozódni tudjon. Lámpását maga mellé tette, és bánatosan virrasztott, eltűnt barátját siratva. Soha nem érezte még ilyen hosszúnak az éjjelt.

Amint világosodni kezdett alig akart hinni a szemének, sőt, először azt gondolta, álmodik. Ugyanis az eget már nem egybefüggő, szürke felhőtakaró borította, hanem csupán néhány fehér bárányfelhő úszott a messzeségben. Mindenfelé az évszaknak megfelelő, azaz Virágzó élet havában nyíló virágok törték át a hamuréteget. Ámuldozva próbálta eldönteni, káprázatot vagy a valóságot szemléli. A romok ellenben semmit sem változtak, ugyanolyan komoran meredeztek, mint előző nap. Viszont a növények őrült tempóban hódították meg a tájat.

Hamarosan közelgő hangok is megütötték a fülét, és kisvártatva feltűntek társai, Gyöngy, Csiperke, Májusieső és Ajándék.

– Hát ti? – kérdezte hitetlenkedve.

– Visszajöttünk értetek! – karolta át Ajándék. – De hol van Keletiszél?

– Valahol a romok között – tárta szét a kezét tehetetlenül. – Lement egy aknába, azóta nem láttam. Valami félelmetes történt odalent, ami kikergetett a toronyból, és mire visszatértem, a nyílásnak nyoma veszett. Éjszakára nem mertem ott maradni, gondoltam, reggel alaposabban körülnézek.

– Jól tetted! – helyeselt Gyöngy. – Gyerünk, keressük meg Keletiszelet!

A várat most sokkal nehezebb volt megközelíteni, mivel a környéken tobzódott a természet. Az üszkös facsonkok ugyan nem zöldelltek ki, egyébként mindenfelé friss vesszők bújtak elő, és percről-percre szemlátomást vastagodtak és nőttek, meg bontogatták leveleiket, virágjaikat. Közöttük kellett utat törniük.

Az udvaron ugyanaz a látvány fogadta őket, a kövek közti repedésekből növénykék dugták ki fejüket. Két csoportba oszlottak, és úgy járták be az épület minden szegét-zugát, azonban sehol sem akadtak eltűnt barátjuk nyomára. Végül a nagytoronyban futottak össze, ahol a törpe találomra mutatta az akna helyét. Hiába dobogtak keresztül-kasul a padlón, az mindenütt egyformán tömörnek bizonyult.

– Májusieső, nagyon sajnállak, amiért elvesztetted a bátyádat! – szólalt meg jó sokára Csiperke. – Tudom, hogy ez kevéssé vigasztal, azonban biztos vagyok benne, nemzetségünk soha sem fogja elfelejteni önfeláldozását, amivel minden jel szerint végre megtörte a Szép-partot sújtó átkot.

– Apa büszke lenne rá – motyogta az összetört humkány –, de hát már ő sem él. Egyedül maradtam…

– Ígérem, sohasem leszel egyedül! – ölelte át Csiperke.

– Itt már semmit sem tehetünk – állapította meg Gyöngy –, induljunk hazafelé! Májusieső, elbírsz kettőnket Kincskeresővel?

– Azt hiszem, igen. Csak nem repülünk?

– Ideje kipróbálni. Amennyiben tényleg megtört minden átok, akkor menni fog. Ha netán mégsem, gyalogolunk, akárcsak idefelé. Bár, ha mindenütt így nőnek a fák meg bokrok, mint itt, nehéz dolgunk lenne.

Csiperke és Májusieső szárnyra kaptak, és könnyedén szárnyaltak ideiglenes otthonuk felé. Ameddig elláttak, a hegyoldaltól a tengerpartig az egész táj zöldellt, a tűzfolyónak nyoma veszett, és a föld sebei begyógyultak. Sebesen haladtak, és másodnap délelőtt már feltűnt alattuk a Fodros, amely már teljesen megszabadult a korábbi szutyoktól. Estére pedig elérték a száműzöttek táborát.

(folytatás)

(az elejére)

Miután társaik eltűnnek a szemük elől, Kincskereső és Keletiszél körbejárták az óriási építményt, ami még romos állapotában is lenyűgözte őket. Mindegyik sarkán simára faragott kövekből rakott, ötszögű, majd tíz ember magas torony vigyázta a környéket, a közéjük épített falak a közepükig értek. A nyugati, amely a hegyhez legközelebb emelkedett, minden tekintetben legalább kétszer akkora volt, mint a másik négy. Az épületet mély, száraz árok övezte. A kapu a keleti falban nyílt, amihez arasznyi gerendákból ácsolt felvonóhídon lehetett eljutni. Kétoldalt combvastagságú, szakadt, rozsdamarta láncok lógtak. Az épületbe vezető alagutat vészhelyzetben lezáró, félig leeresztett rostélyok sem voltak jobb állapotban.

Sokkal óvatosabban léptek a hídra, mint legutóbb, amikor szinte pánikban menekültek innen. Az öreg szerkezet recsegett-ropogott alattuk, de kitartott. Egykettőre az ötszögű udvarra jutottak, amit árkádos kerengő vett körül. A kövezetről eltűnt a hamu. A tornyok és a falak tetején körbefutó oromzatok csipkézetéből már csak hellyel-közzel maradt. Az épületeket valaha fából készült tető fedhette, erre az elszenesedett gerendákból lehetett következtetni.

A kaputól jobb felé indultak, hogy körbejárjanak. Minden ajtón bekukkantottak, ám a padlót borító pernyén kívül egyetlen helyiségben sem találtak semmit. Rövidesen a nagytorony bejáratához értek. Odabenn középen egy derengő, higanyszínű, emberderék vastagságú fényoszlop emelkedett a magasba. Kíváncsian mentek közelebb, és egy nagyjából tízlépésnyi oldalú, ötszög alaprajzú akna tátongott előttük. Mindegyik sarkából, a falhoz tapadva, balkéz felé meredek, legfeljebb kétarasznyi széles, korlát és kapaszkodó nélküli lépcsősor indult lefelé. Onnan fentről lehetetlen volt kitalálni, mi sugározza a fényt.

– Lemegyek, és körülnézek – szólalt meg Kincskereső.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Keletiszél. – Ha elvesztenéd az egyensúlyod, menthetetlenül lezuhannál, míg én tudokrepülni. Ha bármi történne velem, siess Gyöngy után!

A törpe egy ideig ellenkezett, ám a humkány nem engedett, és végül nekiindult a mélységbe vezető lépcsőnek. Barátja az üreg pereméhez hasalt, és aggódva figyelte, míg el nem tűnt a szeme elől. Keletiszél egész úton nagyjából mellmagasságban, számára ismeretlen, vésett jelekből álló feliratot látott a simára csiszolt sziklafalon.

– Kár, hogy Gyöngy nincs itt – gondolta –, ő talán megértené. Lehet, hogy a veszélyre figyelmeztet, de én akkor sem fordulok vissza dolgavégezetlenül.

A fény forrását egyelőre nem bírta felfedezni. Bár alig derengett, mégis bántotta a szemét, ha belenézett. Olyankor nyugtalanító émelygés, és levertség fogta el. Inkább a lába elé meredt, gépiesen számolta a fordulókat.

Éppen huszonhatszor kerülte meg az aknát, mire leért az aljára. Pont a bal kezénél egy felirattal keretezett nyílás sötétlett a sziklafalban. Fogalma sem volt, az a várba befelé, vagy pedig onnan kifelé vezetné. A kaverna középpontjában egy emberderéknyi lyukból tört elő a fényoszlop, amelyben szemmagasságban arasznyi, tizenkét szabályos ötszögű lapból álló test forgott rendkívül lassan. Mihelyt rápillantott, többé nem bírta róla levenni a szemét.

Belelátott a belsejébe, ahol néma jelenetek tűntek fel, majd foszlottak szét. Először magát, Jégverést meg a testvérét ismerte fel, amint Rézvölgyben vitatkoznak, hagyják-e el szülőföldjüket, vagy pedig maradjanak. Azután jött az a pillanat, mikor elszégyellte magát, amiért tétovázik, vállalkozzon-e a veszélyes felderítésre. Utána sorban megelevenedtek eddig megtett útjuk részletei. Ám a gonosz szerkezet mindig úgy mutatta őt, mint aki gyáván Májusieső árnyékában kullog, soha semmit nem kezdeményez, és reszket a félelemtől.

Már zsongott a feje egyrészt a villódzó fénytől, másrészt a jelenések okozta tehetetlen dühtől, amikor váratlanul egy másmilyen kép bontakozott ki: Tölgy egy szűk vájatban fogcsikorgatva püföli csákányával a kemény sziklát, majd hirtelen szembefordul vele, és az eddigiektől eltérően hallotta artikulátlan üvöltözését: „Azt hiszed, hogy te, meg a testvéred, semmirekellő fattyai Jégverésnek, elmenekültetek az átkom elől? Hát ebben ne is reménykedj! Bosszúm utolér, bárhová is bújnál, és ugyanaz lesz a sorsod, mint gazember apádnak, aki nem átallott megfosztani a hatalomtól!”

Ez a látomás egy pillanatra kiszakította kábultságából.

– Te senkiházi, te, aki elvakult hatalomvágyadtól vezérelve képes voltál Rézvölgy pusztulását okozni – bömbölte magából kikelve, miközben letépte nyakából a szeretetfiolát –, te merészelsz másokat becsmérelni, fenyegetni? Nesze…

Ezzel teljes erőből Tölgy felé dobta kristályt. Amint az elérte a forgó testet, hatalmas villanás meg iszonyú dördülés közepette mindkettő a fényt kibocsátó lyukba hullott, a fényoszlop pedig egy szempillantással később összeroskadt, és kihunyt. Keletiszél az átéltektől szinte tébolyultan és vakon rohangált fel s alá az aknában, mígnem belezuhant a sötéten tátongó nyílásba, amely összezárult felette.

(folytatás)

(az elejére)

A Világ végén történtek lehangolták a kis csapatot. Szinte szótlanul rótták az utat, gondolataik Szélkakas és a rejtélyes ajtó körül forogtak, amely így utólag a kihagyott lehetőségek bőséges tárházának tűnt.

– Barátaim, én már sajnálom, hogy nem nyitottam be a múltba – szólalt meg Ajándék, mikor este letelepedtek.

– Mit beszélsz? – csodálkozott rá Csiperke. – Szerinted attól bármi megváltozott volna?

– Talán… nem tudom… miért, ti talán nem gondoltatok erre?

– Egyre az jut az eszembe, hogy apával kellett volna maradnom! – sóhajtotta Keletiszél. – Most már sohasem láthatom…

– Mifelénk járja egy szólás: sohase mondd, hogy soha!– tette Gyöngy a vállára a kezét. –Attól a döntésedtől, hogy Reménnyel tartasz, édesapád sorsa cseppet sem függött. Szóval, kár azon rágódni, hogy mi lett volna, ha…

– Fel a fejjel, drága bátyám! Édesapánk áldásával vagyunk itt, álljunk helyt az ő nevében is! – bíztatta Májusieső.

– És neked, Gyöngy, megfordult a fejedben a belépés? – tudakolta Kincskereső.

– Fiatalabb koromban bizony sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen jó is lenne úgykipróbálni egy másik utat, hogyha nem tetszik, visszacsinálhatok mindent. De már régóta nem vágyom erre…

Visszafelé, mivel nem ingáztak a tenger és az Ércbércek között, jóval gyorsabban haladtak, így már másnap délelőtt a várrom közelébe értek.

– Ti menjetek tovább, és egynapi járásra várjatok meg! – szólalt meg Kincskereső. – Én bemegyek, hátha találok valamit.

– Baljóslatú hely, haladjunk inkább tovább! – vetette ellen Ajándék.

– Tudom, múltkor én mondtam ezt – vitatkozott a törpe. – Most is érzem a veszélyt, viszont a lehetőséget nem hagynám ki!

– Én veled maradok! – állt mellé Keletiszél.

– Nem tetszik ez nekem! – tiltakozott Gyöngy. – Együtt többre megyünk.

– Köszönöm, de ketten untig elegen leszünk! Kérlek, ne ellenkezzetek! Ha holnapután estig nem érünk utol titeket, haladéktalanul folytassátok az utat!

– Igaza van Kincskeresőnek! – kapcsolódott a vitába Májusiszél. – Felesleges kockázatot vállalnánk, ha nem hallgatunk rá.

– Nagyon vigyázzatok magatokra! – ölelte meg a törpét és Keletiszélt Ajándék.

– Ne feledjétek a szeretetfiolákat! – figyelmeztette őket Csiperke. – Napnyugta előtt mindenképpen induljatok utánunk! Jó szerencsét!

– Ha bármi veszélyessel találkoztok, inkább meneküljetek! – búcsúzott Gyöngy. – Semmilyen információ sem ér annyit, mint az életetek!

Nehéz szívvel engedte útjukra barátait. Biztosra vette, hogy a várrom semmi olyat nem rejt, amiből rájöhetnének, ki vagy mi uralja még mindig Szép-partot.

(folytatás)

(az elejére)

A biztonságosabbnak vélt oldalán, tőle tisztes távolságban telepedtek le, és felváltva vigyázták alvó társaikat.

Éjfélre járhatott az idő, amikor az éppen őrködő Gyöngy úgy érezte, valami gúzsba köti. Kiáltani akart, ám hiába feszítette szét a száját, a hangja a torkába szorult. Ezzel együtt mintha a gondolatai is megmerevedtek volna. Ekkor a lila ragyogásból egy óriási, áttetsző, türkizkék fényt sugárzó, ötfejű és ötfarkú sárkány jött elő. Középső feje tetejét sokágú, koronaszerű kinövés tette félelmetessé, hosszú nyakain lefelé lándzsahegy alakú pikkelyek meredeztek, amelyek a törzsnél legyezőként szétterülő gallért alkottak. A farkak vége ívelt szablyákhoz hasonlítottak. A szörnyetegnek csupán a körvonalai rajzolódtak ki, sem a bőrének mintázatát, sem szemeit, sem szájait nem lehetett kivenni, ahogyan azt sem, simulnak-e a hátához szárnyak. A jelenés méltóságteljesen körbejárta az alvókat. Koronás fejével alaposan, tetőtől-talpig megszaglászta őket, végül a moccanni sem bíró Gyöngy került sorra.

– Vakmerők vagytok, hogy ide merészkedtetek, ahol semmi keresnivalótok sincsen! – sziszegte valaki a sötétből, aki nem a rémisztő sárkány volt. – Sajnos, tima még azzal sem lennétek hasznomra, ha felnyitnátok az ajtómat, csak ha előbb…

Ekkor a láthatáron váratlanul felbukkant a nap, mire a jelenés szempillantás alatt szertefoszlott, Gyöngy pedig magához tért. A torkából előtörő, sikolyszerű üvöltésre társai rémülten ugrottak talpra. Hosszú percekig rázta a remegés, és képtelen volt megszólalni, mindössze alaktalan foltok kavarogtak az elméjében.

– Nyugodj meg, egyelőre biztonságban vagytok! – hallotta meg nagy sokára Reményt. – Mivel Őmég nem képes a maga valójában ebbe a világba betörni, a látogatód csupán az árnya volt. Kár, hogy felkelt a nap, így nem derült ki, mit nem szabad tennetek. Jobb lenne, ha nem is próbálnál visszaemlékezni erre az éjre!

– Mi történt veled? – kérdezte aggódva Csiperke.

– Nem tudom… – válaszolta kínlódva. – Fogalmam sincs, mit láttam vagy hallottam az éjszaka, mert ha erre gondolok, üresség költözik a fejembe. Vonzó a lehetőség, hogy visszatérjek a múltba, de nem akarok megfutamodni!... Szóval, úgy vélem, itt már elvégeztük, amiért idejöttünk, induljunk vissza!

– És velem mi lesz? – szólalt meg Szélkakas.

– Hát… – tárta szét a kezét –, én a helyedben megpróbálnék nyugatnak repülni, át a Kristályhegyen a Fehér királyságba. Persze, beléphetsz az ajtón, bár az sem sok jóval kecsegtet. Egyébként pedig magadnak kell eldönteni, mit csinálsz!

A tündér kétségbeesetten nézett a többiekre, azonban ők is csak a vállukat vonogatták. Végül sikertelenül próbált meg átbucskázni a fején, hogy vadlúddá vagy valamilyen más vándormadárrá változva megküzdjön az égig érő heggyel.

– Ezek szerint nincs más választásom! – sikította, és belerohant a homályba.

Gyöngyék elkezdték a derekukra kötni a köteleket, nehogy elszakadjanak egymástól, amikor hirtelen a levegő kitisztult, és messzire leláttak a hegyoldalon. Talán száz méterrel alattuk kéményszerű, higanyszínű lángoszlop vonaglott, ami kitartóan szívta magába a köd maradékát, míg Szélkakasnak nyoma sem volt.

– Gyerünk! – kiáltotta Csiperke.

Hanyatt-homlok rohantak lefelé, közben jókora ívben elkerülték a rejtélyes lángokat. Mindegyikük agyában megfordult, hogy talán a szerencsétlen tündér ég ott, és ha tényleg ő az, akkor nem segíthetnek rajta. Nagy sokára a lejtő belesimult a Szép-part java részét jellemző lapályba. Hátrafordultak, és visszanéztek a hegyoldalra. A szemhatáron két égig érő hegycsúcs között még magasan járt a napkorong. A kopár talaj egyhangúságát csupán a messzeségben álló, tűnek látszódó tűzoszlop törte meg.

(folytatás)

(az elejére)

– És? – noszogatta a humkány.

– Állítólag… egyes ifjú tündérek… ebbe a világba kerülnek… És kérlek, ne is faggassatok, tényleg csak ennyit tudok!

– Mi van a sárkányvérfákkal? – tudakolta Gyöngy.

– Az titok!... Nem, semmi szín alatt nem beszélhetek róla, muszáj megértenetek! – rimánkodott rémülten Szélkakas. – Itt semmiképpen…

– Akkor hol? – csapott le rá Csiperke.

– Kizárólag a Tündérkertben, és csakis tündérekkel – tördelte a kezét.

– Ki az az Ő? – váltott témát Gyöngy.

– Talán a világ igazi ura… de hát ez csupáncsak kósza vélekedés… hiszen még senki sem tért onnan vissza…

– Hagyhatod, úgyse lehet belőle többet kihúzni – szólt közbe Remény Gyöngy fejében.

– Rendben, Szélkakas, mit tennél most? – kérdezte fennhangon.

– Elmennék innen, amilyen gyorsan csak tudok!

– Elárulnád, hogy hová? – kérdezte éllel Csiperke.

– Ahonnan jöttetek.

Hallgatói némán összenéztek, hiszen mindnyájan tanúi voltak a két tündér szörnyű kínjainak. Mindegyik azt várta, hogy valamelyik társa mesélje ezt el a mit sem sejtő tündérnek, akit, bár viselt dolgai miatt nemigen kedveltek, mégis sajnáltak.

– Talán rosszat szóltam? – törte meg nagy sokára Szélkakas a kínos csendet.

Ajándék nagy levegőt vett, azután belefogott a történetbe. Mire a végére ért, a tündér teljesen összetört.

– Tehát arrafelé a pusztulás vár rám?

– Biztos nem vagyok benne, azonban azt feltételezem, nem jutnál át élve a Kopárságon – válaszolta Gyöngy. – Sajnálom… Ha több elemózsiás tarisznyánk lenne, az egyikkel itt jó ideig kihúzhatnád, viszont csak ez az egy van…

– Vagy megpróbálhatok a jövőmbe vagy a múltamba menni – bólintott. – Nos… őszinte leszek… mindegyiktől félek…

– Talán akad egyéb lehetőség – szólt közbe Kincskereső. – Ki kéne deríteni, nyílik-e alattunk barlang.

– De hát veszélyes a vízesés mellett a szurdokba berepülni, ne is gondoljatok ilyenre! – tiltakozott Szélkakas.

– Én se erre gondoltam. Kötélen leereszkedek, és úgy vizsgálom meg a sziklafalat. Májusieső és Keletiszél könnyedén megtartanak, végül pedig visszahúzhatnak.

– Igazán megtennéd? Értem?

– Ne bízd el magad, nem teérted, hanem a népünkért teszem! – nézett rá megvetően a törpe.

Rövid tanakodás után köteleiket kettesével összekötötték. Gyöngy, aki valamennyire jártas volt a sziklamászásban, az egyiknek a végére ülőcsomót kötött, hogy valamennyire kényelmessé tegye a hosszúnak ígérkező függeszkedést. Beültette Kincskeresőt, a másodikat a mellére kötötte, míg a harmadik kötél egyik végét a kezébe adta, a másikat pedig ő fogta. Megállapodtak, hány rángatásra eresztik lejjebb, tartják egyhelyben, vagy húzzák föl barátjukat.

Végül Májusieső és Keletiszél a szikla és a ködfal találkozásánál óvatosan leeresztette a törpét, aki hamarosan eltűnt a szemük elől. Csiperke és Ajándék lehasaltak az aláhajló sziklaperemnél, és úgy néztek társuk után, ám kisvártatva zöldre vált arccal, hányingerrel küszködve húzódtak hátra.

Néhány perc alatt Kincskereső leért addig, amíg a kötelek engedték. Ezután a két humkány lassan elindult, hogy körbejárják a platót. Társuk egyszer sem jelzett. Már kezdett szürkülni, mire útjuk végére értek, és felhúzták a bátor törpét, aki csuromvizesen, átfagyva és teljesen elcsigázva került elő.

– Sehol semmi! Minden kötelünket összeköthetnénk, akkor sem érne le a szikla aljáig. Mintha feneketlen lenne… – motyogta elkeseredetten, majd eldőlt, akár egy zsák, és mély álomba zuhant.

Gyöngyék estig tanakodtak, megpróbálják-e kinyitni az ajtót, és ha igen, melyik oldalát. A másmilyen világokba nyíló felének fényét még a rávetülő délutáni napfény sem tudta elnyomni, és naplemente után pedig az egész környéket elárasztotta a félelmetes lila ragyogás, míg minden más koromsötétségbe borult.

(folytatás)

(az elejére)

Az ajtó szabálytalan alakú kövekből kirakott emelvényből emelkedett ki. Előtte akár húsz ember is elfért volna, sőt, kényelmesen körbe lehetett járni. Másként nézett ki, mint ahogyan Gyöngy Odiék elbeszélése alapján elképzelte.

Először a felkelő nap felől nézték meg. Az egyetlen, fából készült, közönséges ajtószárnyat két, emberderéknyi, durván faragott kőoszlop keretezte, amelyeket fent majd méter magas, felfelé lépcsőzetesen szélesedő kőgerenda kötött össze. Az óriási zsanérok a bal oldalán tartották az ajtót, fogantyúként a derékmagasságban elhelyezett, ököl nagyságú, kiterjesztett lábú pók szolgált.

A fatáblába vésett írást csak Gyöngy tudta elolvasni, amit fennhangon meg is tett:

Múltad egyik döntését

Ma már semmissé tennéd.

Hogy sorsod most más legyen

Befelé nyissál engem,

És bátran lépj át rajtam!

De szárnyamat húzhatod,

Jövőd így megláthatod.

Éveket átugorni,

Ha félsz utadat járni,

Most esélyt tudok adni.

Tovább élni reményben,

Barátaid körében,

Úgy tudsz, ha nem nyitogatsz.

A kezdett úton haladsz,

S innen gyorsan elszaladsz.

– Ez nem sok jóval kecsegtet – állapította meg Csiperke. – Te erre számítottál?

– Hát… nem egészen – vakarta a fejét Gyöngy. – Abban viszont biztos vagyok, hogy ez nem az az ajtó, ami egykor Tihamért fogva tartotta. No, nézzük meg az árnyékos oldalát is ennek az építménynek, azután ráérünk eldönteni, mit csináljunk!

Onnan teljesen más képet mutatott, mint a túloldala. Két, egymáshoz szorosan illeszkedő szárnya fémből készült, amelyeket kergetőző, lila fényt sugárzó sárkányok domborműve keretezett. Fogantyúkként a tátott szájú sárkányfejekből előkunkorodó érdes nyelveket lehetett használni. Középen szorosan felcsavarodott, narancssárga színű kígyó várta, hogy két üres szemébe valaki közelről belenézzen.

– Tyűha, mintha itt két különböző ajtó lenne! – kiáltotta meglepetten Májusieső.

Hosszú tanakodás után végül Gyöngy vette magának a bátorságot, hogy arcát a félelmetes kígyófejre tegye. Odabent gomolygó, karmazsinpiros ködön keresztül egy újabb ajtót, azon meg betűket vélt feltűnni:

Hogyha befelé igyekszel,

Önmagad már sose leszel,

Másmilyen világba jutnál,

Ha most vakmerőn benyitnál.

Mögöttem Ő birodalma!

Hogy földed sohse uralja,

S boldogan, jólétben élhess,

Ide sárkányvérfát ültess!

Miközben a sorokat silabizálta, az az érzése támadt, a Fodros partján elfüstölt tündérekhez hasonló árnyak vonaglanak a szeme előtt. Megmagyarázhatatlan, láthatatlan erő húzta befelé, arca szinte rákenődött a kígyófejre. Minden akaraterejét összeszedve szakította ki magát a bűvöletből.

– Menjünk odébb, ennek fele sem tréfa! – nyögte ki nagy nehezen.

Lekászálódtak az emelvényről, majd elmesélte a kígyó szemén keresztül észlelt vízióját.

– Mit gondoltok, kinyissuk bármelyik oldalt is? – kérdezte végül.

– Akárhonnan nézzük, csupa fenyegetés – szólalt meg elsőként Csiperke. – Különösen ez a rejtélyes Ő. Vajon ki lehet? Szélkakas, te tudsz erről valamit?

– Ó, nem igazán… – habogott szemlesütve a tündér.

– Ne higgy neki! – sugallta Remény Gyöngynek. – Ő még Gránátalmánál is idősebb.

– Azért csak áruld el azt a keveset! – fordult a tanácsot követve Szélkakashoz.

– Hát… azt rebesgetik… de hát ez csupáncsak mendemonda…

– Bökd már ki végre, ne ötölj-hatolj itt összevissza! – förmedt rá Csiperke.

– Szóval… én úgy hallottam… hogy… amit magunk körül látunk, az egy másik, számunkra felfoghatatlan… világnak csupán parányi darabkája… – makogta, majd elhallgatott.

(folytatás)