– Szia anya, Gitta vagyok – szólok a mobilomba, miután a sokadik csengetés után felveszi.

– Mit akarsz már megint? – jön a megszokott, minden szeretetet nélkülöző válasz.

Tizennyolc éves korom óta szinte mindegyik beszélgetésünk így kezdődik. Ő sosem hív fel, aminek jó lenne tudni az okát. Amikor Szegeden, az egyetemen tanultam, csak akkor próbálkoztam, amikor valami fontos mondandóm akadt. Mióta Pesten dolgozom, és a mobilozás sem luxus, sűrűbben teszek kísérletet a kapcsolattartásra. Ugyanis otthonról az érettségi után rögtön elmenekültem. Az elutasító hangtól rendszerint azonnal elmegy a kedvem a társalgástól, és elköszönök. De nem most! Lenyelem a torkomból a gombócot, és fegyelmezetten folytatom:

– Tudod, beköltöztem az első saját lakásomba. Arra gondoltam, a hétvégén szívesen megnéznétek…

– Margit, megtanulhatnád végre, hogy a hétvégém az Úré! – szakít félbe rikácsolva. – És azt is, be nem teszem a lábam olyan helyre, amelyet bűnös módon összeharácsolt pénzen szereztek! Mert a te úgynevezett munkád abban a boszorkánykonyhában bizony bűnös! Amiért az Úr meg fog büntetni! Hamarosan a pokolra jutsz! Hacsak nem jössz a gyülekezetbe vezekelni! Bezzeg az én drága Domikám már megtalálta az Úrhoz vezető utat! Ideje lenne példát venned róla! Akárcsak annak a semmirekellő Gusztávnak! Akarsz még valamit?

Mióta az eszemet tudom anyám gyakorta vezette be ezzel a „Bezzeg az én drága Domikám” vagy a rövidebb „Bezzeg Domi” fordulattal a viselkedésemmel kapcsolatos rosszalló litániáját. Kisgyerekként iszonyúan rosszul esett. Tiniként már tisztában voltam vele, szinte sosem szolgáltam rá! Mindmáig megfejtetlen okból a nővéremet ajnározta, dédelgette, babusgatta és piedesztálra emelte, míg minket az ikertestvéremmel kábé úgy kezelt, mint a Hamupipőkét a mostohája. Pedig az édesgyermekei vagyunk. Noha bennem legalább húsz éve bujkál efelől a kétely.

„Azt, hogy végre velem örülj és légy büszke arra, amit a saját erőmből elértem!” ordítanám legszívesebben, ám ezzel semmire se mennék. Így hát nagy önfegyelemmel, higgadtan jelentem be:

– Jövő kedden tíz napra Londonba repülök.

– Margit, túl sokat jársz te oda! Ajánlom, szégyelljed magadat, amiért a házas főnököddel nyíltan hetyegtek ott, míg az a szegény asszony itthon kiteszi a lelkét! Mert én tudom ám, amit tudok! Ámde erről is számot kell majd adnod az Úrnak! Hamarosan! Vegyél inkább példát a nővéredről! Bezzeg Domi sohasem vetemedne ilyen alávalóságra! Hanem az Úrnak tetsző módon él! Ahogyan neked meg a mihaszna öcsédnek is kellene!

– Anya, abbahagynád végre ezt a kenetes, álszent dumát! Tudomásul veszem, hogy te hiszel ebben, azonban engem légy szíves hagyjál ki belőle! Alajost pláne! Dolgozni megyek Londonba, nem kurválkodni! Csak hogy tudd, még szűz vagyok, és soha, érted, soha nem kezdenék ki a mentorommal! Sem a többi házas kollégámmal! – hadarom egyre indulatosabban. – Adnád apust?

Válasz helyett kinyom.

Annyira felhúzott, hogy azonnal kávét kell főznöm, mielőtt bármi egyebet tennék. Ma már az ötödik lesz, mégis muszáj! Különben máris bánom, hogy az utolsó mondatok kicsúsztak a számon. Mindig képes gyorsan kihozni a sodromból. Vele beszélve képtelen vagyok megőrizni a higgadtságomat. Rajta kívül ezt csak Bezzegdomi éri el nálam. Gusztival, az ikertestvéremmel kisiskolás korunk óta magunk között így nevezzük a nővérünket. Aki örökös féltékenykedésével, erőszakosságával, alattomos sunyi piszkálódásaival rengeteget tett azért, hogy ne szeressük. Fél órája még őt is meg akartam hívni. De azt hiszem, azzal a beszélgetéssel csupán az időmet pocsékolnám és az idegeimet spannolnám tovább.

Kedélyjavítónak anyám nővérét, Nellit csörgetem, aki csupán hat perccel idősebb nála. Külsőre szinte mindenben hasonlítanak. Kivéve, hogy anyám a várandósságai alatt elengedte magát, és úgy tizenöt kilóval kerekdedebb. Egyébként azonban teljesen különbözőek. Ami számomra a leglényegesebb, a nagynénémtől mindkét testvéremmel pici gyerekkorunk óta csak szeretetet kaptunk és kapunk.

– Szia, ráérsz szombaton meglátogatni? – mondom egyszuszra.

– Ezek szerint berendezkedtél! Mikorra menjek?

– Délután három megfelel?

– Persze. Családi vagy baráti lakásszentelőt tartasz?

– Az előbbiben gondolkodtam, de félek, fájóan csonka lesz. Anyámmal már beszéltem, a szokásos szenteskedő dumájával lerázott. Emiatt Bezzegdomit meg sem fogom próbálni. Apus és az öcsém még kötélnek állhat.

– Nem értem Emíliát! Inkább büszkének kéne lennie, hogy legalább az egyik gyereke a saját erejéből lakást tudott venni!

– Csak az a baja, hogy ez a gyerek nem a nővérem, hanem én vagyok! Igyekszem túltenni magam rajta. Amúgy még mindig reménykedem, egyszer talán megváltozik.

– Beszéljek vele?

– Kösz, emiatt ne! Végül is ez csak egy családi összejövetel lett volna, nem a doktorrá avatásom. Amire szintén nem volt kíváncsi. Talán jobb is így! Az agymosó dumája nélkül biztosan jobban érezzük majd magunkat.

– Biztosan! Örülök a hívásodnak! Tudod lassan szokom meg, hogy újra egyedül élek a lakásomban. A világért se érts félre, eszemben sincsen panaszkodni, legkevésbé neked! Tehát szombaton háromkor találkozunk. Hozzak valamit?

– Semmit! De komolyan! Már alig várom, hogy én lehessek a házigazda!

– Viszont akkor jövő vasárnap nálam ünnepeljük a huszonkilencedik születésnapodat! Ne is tiltakozz, ebből úgysem engedek!

– Nagyon kedves vagy, azonban nem leszek itthon. Kedden Alajossal Londonba repülünk, és csak tizenhetedikén, csütörtökön jövünk haza.

– Akkor viszont a következő vasárnapra ne csinálj programot! Ünnepi ebéd nálam! És megpróbálom összecsődíteni a családot.

– Kétlem, hogy sikerülne, de majd meglátjuk! Mindenesetre hálás vagyok, amiért legalább te számon tartod a születésnapomat!

– Ahogyan a többiekét is. Hát akkor szombaton. Szervusz.

Nelli nyújtja nekem mindazt, amit szeretnék otthon is megkapni. Szeretetet, odafigyelést, dicséretet, bátorítást. Sokszor elmélázom, mi lett volna, ha apus azon a bizonyos majálison anyám helyett őt pillantja meg előbb?

(az elejére)

Az éjjel pont ugyanúgy telt, mint az utóbbi napokban. Ajándékot szemmel láthatóan gyötörte a rémálma.

– Nem emlékszem semmire! – újságolta reggel boldogan. – Mit gondolsz, álmodtam?

– Nem tudom… lehet… – habogott. – Jobban vagy?

– Határozottan!

Mikor Gyöngy visszakapta a tollát, és a füle mögé dugta, Remény rögtön magyarázattal szolgált:

– Az a szörny, akinek az árnyával fenn a Királyszékeknél találkoztatok, befészkelte magát Ajándék agyába. Kiűzni egyelőre nem sikerült belőle, de legalább a sugallatait magába szívta a tollam.

– Miért Tölgyet mutatja éjszakánként.

– Minden jel szerint a fiamat teljesen az uralma alá hajtotta, így mostanság ő gyilkos indulattal gondol volt szerelmére.

– Vajon erről a szörnyről szól a vers, amit összeraktunk? Meg az ajtó a Világ végén?

– Meglehet. Talán ő állította az építményt… majd elválik… Most viszont azonnal égesd el a tollamat, és induljatok tovább! Gránátalma már úton van hozzátok, senki se legyen tanúja a találkozásotoknak. És légy szerfelett óvatos!

Déltájban egy idős anyókát értek utol, aki előttük tipegett az úton. Bár hasonlított arra, aki Megyer mezején többször is felkereste, Gyöngyben, talán Remény figyelmeztetése miatt, valami gyanú lappangott. Különösen azért, mert a teste azon részein, amik a ruhájából kilátszottak, mintha átlátott volna.

– Jó napot, öreganyám, már, ha meg nem sértem eme megszólítással! – köszöntötte. – Ugye, mi már találkoztunk valahol? Hol is… á, már emlékszem, a Fehér király udvarában!

– Bizony jól mondod, leányom – helyeselt a vénség. – És hogy soha többé ne felejtsél el engem, most adok neked egy tollat! Viseld a füled mögött, meglásd, hasznodra lesz! Aztán vigyázzatok ám az úton, hamis madarak röpködnek errefelé.

Mire felocsúdtak, az anyóka kámforrá vált, csak a Gyöngy tenyerében fekvő toll emlékeztetett a vele való találkozásra.

– Ez meg ki a csuda volt? – kérdezte Ajándék.

– Fogalmam sincs, de hogy rossz szándék vezette, abban biztos vagyok!

– Miért? – csodálkozott.

– Ugyanis még sohasem jártam a Fehér király udvarában.

– Akkor most mit csinálunk?

– Megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Viszont, ha bármilyen élőlénnyel találkoznánk, rögtön nézd meg a szeretetfioládon keresztül! Az majd felfedi, barát vagy ellenség került-e az utunkba? És ne szólj semmit, ha néha-néha lemaradnék pár lépésnyire. Ezt a tollat mindenesetre elteszem, hogy este megvizsgálhassuk.

(folytatás)

(az elejére)

Miután Remény elhallgatott, Gyöngy sokáig rágódott, kövesse-e a tanácsát, vagy pedig azonnal térjen vissza Szép-partra.

– Ide figyelj – mordult rá váratlanul belső énje –, kimenőt kaptál, hogy végre a magad boldogságának útját is egyengesd. Nehogy nekem elpuskázd a lehetőséget!

– Rozi, ebbe most ne szólj bele, ez az én dolgom!

– Ahogyan az enyém is, elvégre én te vagyok, ám ha jobban tetszik, mondhatom fordítva is. Nem szokásom fenyegetődzni, de addig nem nyugszom, amíg be nem kötik a fejed! És ezt vedd komolyan!

–Márpedig azt én döntöm el – kiabálta –, egyáltalán akarok-e Levente felesége lenni, és ha igen, akkor mikor. Ha sokat zrikálsz, juszt se megyek hozzá!

– Gyöngy, kivel pörlekedsz? – riadt fel Ajándék. – Baj van?

– Á, semmi – legyintett, majd lehiggadva folytatta: – Gyere, költsük föl a többieket, azután búcsúzzunk el, irány Tökország.

Az emelvény tövénél fakadó vízfolyástól balra eső utat választották, amelyikről Gyöngy úgy vélte, Makkföldre fogja vezetni őket. Így közelebb lesznek a Víg Gölöncsérhez, mintha Veres-ország felé mennének. Akárcsak a Szép-partra menőt, ezt is alaposan megviselte az idő. Csakhamar délnyugatnak fordult, és szinte egyenesen vágták a hegyoldalba, emiatt a két vándor egyre messzebb került úticéljától. Mire erre estefelé ráeszméltek, akkora távolságot megtettek már, hogy nem volt kedvük visszakapaszkodni a hágóhoz.

Reggelre megérkeztek az ilyenkor szokásos esőfelhők, és csendesen, ámde kitartóan permetezték a vidéket. A lekopaszodott fák alig nyújtottak védelmet. Rövidesen az út latyakossá változott, Gyöngyék nem győzték kerülgetni a pocsolyákat. Bár ruhájukról lepergett a víz, mégis úgy érezték, bőrig átáztak. Mivel útközben semmilyen száraz menedékre nem leltek, lámpásaik fényénél egész éjszaka gyalogoltak. Emiatt már másnap délelőtt leértek a Fehér királyságot és Makkföldet elválasztó hegyszoros aljába.

A mezőn átvágva mindjárt rátaláltak a királyi várakat összekötő szekérútra, ahonnan lehetetlen volt kivenni a hágóra felkapaszkodó, és valaha nyilván sűrűn használt út kezdetét. A Víg Gölöncsérig még hosszú vándorlásnak néztek elébe. Többnyire került barátságos porta, ahol megszárítkozhattak, felmelegedhettek, és ha nem is mindig vetett ágyban, fedél alatt tölthették az éjszakákat.

Ajándékot minden éjjel ugyanaz a baljós álom gyötörte: Tölgy egy szűk, fenyegető lila fénnyel megvilágított alagútban térdel vele szemben. Hol acsarkodva, hol átkozódva emeli feje fölé a csákányát, és teljes erővel feléje sújt. A szerszám csillogó hegye megállíthatatlanul közeledik az arcához, mintha szerelme tudomást sem venne arról, hogy a szikla helyett őt fogja eltalálni. Sikítana, de a hang belészorul, és az éles fájdalom beléhasít. Ám a biztosra vett halál helyett a jelenet végtelenül ismétlődik, amíg reggelente Gyöngy gyengéden fel nem rázza. Ébredés után Ajándék továbbra is érezte homloka közepén azt a fájó pontot, ahol álmában a csákányütés érte. Első alkalommal részletesen elmesélte vízióját, a következő reggeltől fogva már mindig csak azt sóhajtotta:

– Ugyanaz, mint tegnap.

Valóságosnak megélt álmai miatt egyre rosszabb állapotba került. Szemei körül karikák sötétlettek, arca beesett, és esténként rettegve tért nyugovóra. Gyöngy bevetette minden tudományát, kipróbálta az összes lehetséges gyógyfőzetet, bódító italt, a Varázsolások könyvében talált valamennyi ráolvasást, ámde barátnőjén képtelen volt segíteni. Sokszor ébredt arra, hogy a szerencsétlen dobálja magát, nyugtalanul forgolódik, görcsösen remeg, miközben nyögdécsel.

Már tíz napja vándoroltak, amikor napszálltakor egy tanya csűrjében húzhatták meg magukat. Ajándék idegesen rendezgette maga körül a szalmát, és egyszer csak nem bírta tovább.

– Belepusztulok, ha megint rám tör ez a rémálom – borult sírva Gyöngy vállára.

Ő tehetetlenül ölelte át, ám ekkor meghallotta Reményt:

– Talán tehetek valamit. Ma éjszakára add neki a tollat, de el ne áruld, mire való!

(folytatás)

(az elejére)

Lassan esteledett, mire az összes részlet előkerült. Némelyek lentről, míg mások fentről indultak, az egyik jobbra, a másik meg balra tekeredett. Mivel a sorok rendjét már felismerték, aránylag gyorsan sikerült az egészet összerakni:

Minden világok uránaK

Siessetek majd hódolnI

Pórul járhat ki másra váR

Könnyedén válhat árnyékkÁ

Nem rejtőzködhet, aki éL

Tündér, ember, törpe, humkánY

Uralmától már most reszkesS

Titkos terve nagyon merésZ

Hogyan lesz minden az övÉ

Midőn rózsabimbók nyílnaK

Elhozza őket e helyrE

Hol Föld Szívét megöntöziK

– Tyűha! – füttyentett Kincskereső. – Van ennek valami értelme?

– Biztosan, csak egy kicsit törni kéne a fejünket! Igazam van? – vélekedett Csiperke

– Optimista vagy! – nevette el magát Gyöngy. – Nemsokára teljesen besötétedik, a jó ég tudja, mi tűnik fel itt ma éjjel! Húzódjunk távolabb, és ott pihenjünk meg gondolkodjunk a rejtvényen!

Mire leszállt az éjszaka, majdnem a hágó Szép-part felé eső pereméhez értek. Letelepedtek, megvacsoráztak. Májusieső nagyon kimerült az egész napos röpködéstől, hiszen Gyöngyöt is cipelte a hátán. Párja vállára hajtotta a fejét, és nyomban elaludt. Bár úgy tervezték, még beszélgetnek a talált szövegről, pillanatok alatt mindenkinek lekoppant a szeme.

– Barátom, ideje indulnod Leventéhez – riadt fel Gyöngy Remény hangjára.

– Hová? És mi lesz a verssel?

– Bárki is írta, az elejét nyilván figyelmeztetésnek szánta. A titkos tervet ecsetelő végét viszont jelenleg még Tündérkert legbölcsebbjei is képtelenek értelmezni.

– Csak nem jártál ott?

– Ugyanúgy beszéltem velük, ahogyan veled szoktam, amikor egymástól távol vagyunk. Azonban ez most lényegtelen! A Tündértanács úgy döntött, egyelőre kivárnak. Te viszont siess a szerelmedhez, vidd magaddal Ajándékot, a többieket meg küldd haza!

Gyöngy kidörzsölte a szeméből az álmot, felült, és körülnézett. Keleten a felkelni készülő nap már rózsapírba öltöztette az égboltot. Társai körülötte még mélyen aludtak. Bizonytalankodott, valóban beszélt-e Reménnyel, vagy sem. Megtapogatta a füle mögött rejtőző tollacskát.

– Jól értettelek, széledjünk szét? – gondolta.

– Pontosan! – érkezett a válasz. – Ne félj, nem álmodtál, hanem velem társalogtál.

– Mit vársz tőlem?

– Nos, most elsősorban a magad boldogságával törődj! Azért kérdd ki Katica és Odi véleményét a látottakról, ők nagyon jók az ilyesféle rejtélyes dolgok megítélésében. Leventével pedig keressétek fel a Veres királyt, hátha tud valamit a hágóról. Ha felkészültél rá, házasodjatok össze, ha viszont még nem, akkor halasszátok el a döntést! De ebben az esetben mindketten járjatok nyitott szívvel, hátha másban találjátok meg az igazit. Viszont neked, mint a varázslónak hamarosan Csiperke fejére kell tenned népünk koronáját. Tehát ne vesztegesd a drága időd, indulj! És ne feledd, életed végéig pártfogollak!

(folytatás)

(az elejére)

Leültek, és az építményt figyelték. Gyöngy előkotorta tarisznyájából Pongrác sípját, hogy baj esetén azonnal megfújhassa. Csigalassúsággal vánszorgott az idő. Éjfélkor feltört az a vízfüggöny, ami Csiperkééket előző alkalommal megrémisztette. A telehold fényétől folyékony ezüstnek tűnt. Mögötte lassan kibontakozott annak az ötfejű, ötfarkú sárkánynak az alakja, akivel Gyöngy a Világ végén találkozott. Társai a rémülettől mukkanni sem bírtak, csak kidülledt szemmel, reszketve bámulták a jelenést. Végül az a hajnal közeledtével szétoszlott.

Mire teljesen kivilágosodott, már semelyikük sem emlékezett az éjszakai látványra. Levertséggel, ólomnehéz fejjel küszködve tértek vissza az emelvényre folytatni a keresést.

– Találtam egy R-re hasonlító jelet! – kiabálta nagy sokára Májusieső, aki éppen az egyik oszlop tetejénél körözött.

– Mi van körülötte? – tudakolta Gyöngy.

– Semmi, amit ismernék.

– Vigyél fel, hadd nézzem meg!

Hosszú percekig vizsgálgatta a betű környékét, mire valami rendszert vélt felismerni a vésetek között. Ha tőle lefelé jobbra spirálisan egymás után olvasta a vele egyállású rovásokat, a következő sort kapta:

R á v a r s á m i k t a h r á j l u r ó P

– Ennek semmi értelme! – morogta Kincskereső.

– Pedig ez az egyetlen következetes jelsorozat – erősködött Gyöngy.

– Mi lenne, ha lentről felfelé olvasnád? – kérdezte tétován Májusieső.

– PóruljárhatkimásraváR – vágta rá Csiperke. – Így se sokkal jobb…

– Dehogynem, csak tagolni kell – jelentette ki vidáman Ajándék –, pórul járhat ki másra vár. Jól mondtam?

– Nagyon ügyesek vagytok! – dicsérte társait Gyöngy. – Folytassuk a keresést!

– Lehet, hogy butaság, amit javaslok – szólalt meg Májusieső –, én először a két szomszédos oszlopon kutakodnék, méghozzá I meg Á jel után!

– Nagyszerű gondolat! – helyeselt Gyöngy. – Te és Csiperke fent, mi pedig lent. Lássuk, jó-e a következtetésed!

– És ha nem? – akadékoskodott Kincskereső.

– Akkor majd másik munkahipotézist állítunk fel.

– Micsodát? – meresztgette a szemét a törpe.

– Bocsánat, néha megfeledkezem magamról! – szabadkozott. – Abból, amit találni fogunk, megpróbálunk rájönni, hogyan gondolkodott ennek a helynek az építője.

– Aha!

Néhány perc múlva az R betűs oszloptól jobbra lévő alján egy I-re lelt, ami gyógyírként hatott megtépázott önbecsülésére. Mialatt Gyöngy Májusieső hátán a hozzá tartozó sort kereste, Csiperke a bal oldali tetején megtalálta az Á-t.

– Büszke vagyok rád! – simult örömében a piruló humkányfihoz. – Ha az ismeretlen következetes volt, akkor a jobbra következőn K-ra, a másik irányban pedig L-re kéne bukkannunk.

– Egyetértek! – helyeselt Gyöngy. – Mi Májusiesővel megkeressük a szövegeket, ti addig keressétek a betűket!

(folytatás)

(az elejére)

Magvető havának vége felé az Államtanács végre elérkezettnek látta az időt, hogy Csiperke Gyöngy kíséretében felkeresse a Királyszékeket.

– Varázsló, nem kell visszasietned – bocsátotta útjára Remény. – Találkozz Leventével, töltsd a társaságában a telet! Ha szükségünk lesz rád, hívlak. Viszont arra kérlek, állandóan viseld a tollat! Ígérem, amikor majd kettesben vagytok, nem hallgatódzom.

– Ajándék – fordult most az izgatottan várakozó nőhöz –, őszintén sajnáljuk, ámde megértjük, amiért elkívánkozol tőlünk. Mindannyiunk nevében kívánom, leld meg a boldogságod. Ne feledd, a kapunk mindig nyitva áll előtted, visszavárunk.

Csiperke javaslatára gyalog vágtak neki a hegyre vezető útnak. Májusieső és Kincskereső is velük tartottak, hiszen egyikük sem akarta kihagyni a pillanatot, amikor Gyöngy felolvassa a feliratokat, és fény derül a rejtélyes építmény rendeltetésére.

Harmadnap délután értek fel, Magvető havának utolsó napján. Nevezetes fordulója ez az évnek, ilyenkor gazdagok és szegények egyaránt éjszakába nyúló lakomával készülnek az unalmas téli időszakra. A Varázsolások könyvében Gyöngy azt olvasta, éjfélkor az arra érdemeseknek megnyilatkoznak a csillagok, utat mutatva az őket izgató kérdésekben.

Gyöngy döbbenten vette szemügyre a hatalmas építményt. Elképzelése sem volt, milyen erők tartják egyben, holott annak, gyér statikai ismeretei szerint, már építés közben össze kellett volna omlania. Még elég világos volt az oszlopokat és a trónszékeket borító vésetek tüzetes megvizsgálásához. A zárókővel kezdték, amin ez állt:

Keressétek:

Királyszékek!

– De hol? – csattant fel Csiperke. – Múltkor már mindent megnéztem, és a Királyszékek szón kívül semmit sem tudtam kisilabizálni.

– Biztos, hogy minden más jel ismeretlen volt? – kérdezte Gyöngy.

– Hm… most, hogy mondod, elszórva akadt egy-egy ismerős – bólintott némi gondolkodás után.

– Hát akkor keressük meg őket! – kurjantotta a törpe.

A két humkány az oszlopokat, Ajándék és Kincskereső a kisebb trónusokat, Gyöngy pedig a legnagyobbat kezdte vizsgálni. Mielőtt teljesen besötétedett, a támláján a kesze-kusza vésetek között felfedezett egy értelmesnek tűnő rövid szöveget:

Enyészetnek éjszakáján

Körülnézek házam táján.

– Kifelé, de gyorsan! – kiabálta, és futásnak eredt.

A többiek csodálkozva követték. A felkelő hold fényében fertályórát loholtak, mire Gyöngy elég biztonságosnak ítélte a távolságot.

– Mi történt? – lihegett Kincskereső.

– Ha jól értelmezem a feliratot, vagy ma, vagy holnap éjjel megjelenik a trónszék gazdája – mondta, miután elismételte a versikét. – A méretei alapján nem igazán szeretnék találkozni vele.

– És most? – kíváncsiskodott tovább a törpe.

– Várunk.

(folytatás)

(az elejére)

Míg odavoltak, szorgos kezek megtisztították a kaput a folyondárfüggönytől, és így akadálytalanul masírozhattak be a várudvarra. Nagyszárny volt az első, akibe belebotlottak.

– Hát ti? – kérdezte meglepetten, némi nehezteléssel.

– Jó híreink vannak! – rikkantotta vidáman Kincskereső. – Megtaláltuk az elődeink építette utat, amely kivezet innen.

≈

Az Államtanács tagjai úgy ítélték, bármennyire is érdekes a Királyszékekhez felvezető út, mindenekelőtt a várat kell lakható állapotba hozni, körülötte szántókat meg kerteket kialakítani, és megművelni, hogy a telet már jó körülmények között tölthessék.

Csiperke, bár nagyon furdalta a kíváncsiság, belátta igazukat. Türelmetlenül várta, mikor térhet vissza Májusiesővel és Gyönggyel együtt az építményhez, amelyről még Remény meg Gránátalma sem hallott, sőt, a Varázsolások könyve sem említette. Szinte rögeszmésen színezgette magában a jelenetet, amikor párjával végre beleül a lenyugvó nap sugaraitól vöröslő leghatalmasabb trónusba.

Gyöngy nem kevésbé szerette volna hajtani az időt. Leventét aznap látta utoljára, amikor megkérte a kezét, és egyre inkább vágyott a találkozásukra. A nappalokat kitöltötte az otthonuk újjáépítésével járó sürgölődés, hiszen majd minden napra akadt valami, amikor őrá, a varázslóravolt szükség. Viszont esténként azzal a vággyal tért nyugovóra, hogy legalább álmában beszélhessen vőlegényével. Ám ha ez meg is történt, reggelre sohasem emlékezett rá.

Néha megfordult a fejében, a síppal hívja Pongrácot, repítse szerelméhez, aztán mindig elvetette az ötletet. Számított olyan szorult helyzetre, amiből csak az óriás segítheti ki, és nem akarta balga módon a jóindulatát idő előtt eltékozolni.

Bár mindenki kedvesen bánt vele, szerették és tisztelték, a kívülállóságérzése mégsem múlt el teljesen. Meglepődött, hogy még valaki küszködik hasonló gondokkal.

– Gyöngy, amikor elmész, veled tarthatok? – kérdezte egyik este, sírásba hajló hangon Ajándék.

– Mi baj?

– Rettentően magányos vagyok! – eredtek el a könnyei. – Emberek között szeretnék élni!

– Akkor miért csatlakoztál hozzánk? Maradhattál volna Budáékkal.

– A szememben ők már nem azok! Örökre szégyellni fogom, amit tettek. Tölgy elvetemült cselekedeteit pedig mindennél jobban!

– Szereted még őt?

– Utolsó leheletemig! Őszintén remélem, akár az életem árán is megmenthetem! Azonban addig jó lenne, ha nemcsak humkányok, törpék meg tündérek vennének körül… Ne haragudj, te is ember vagy, ugyanolyan kedvesen bánsz velem, akárcsak a többiek, de mégis, valahogy másnak érezlek… – mondta el-elfúló hangon.

Gyöngy meglepődött, és nem tudta, mit válaszolhatna. Jól jött volna valami okos tanács, ám belső énje régóta hallgatott, és nem volt a füle mögött a Reménytől kapott tollpihe sem.

– Amint lehet, elmegyünk a Víg Gölöncsérbe, remélem, ott igazi családra lelsz – felelte nagy sokára.

(folytatás) 

(az elejére)

Bár már egy napja nem ettek semmit, ám furcsa módon nem éreztek éhséget, hát úgy döntöttek, a hegyoldalba vágott úton mennek hazafelé, amelyet nagyon régen használhattak utoljára. Görgetegköveket meg kisebb, fentről levált sziklákat kerülgettek. Valaha akár két szekér vagy hintó is gördülhetett rajta egymás mellett, mostanra viszont több helyen annyira lesuvadt az oldala, hogy a jármű leborult volna róla.

Már jócskán elmúlt dél, mikor elérték az első fákat. Az enyhe lejtés miatt egyáltalán nem érezték azt a fáradtságot, ami egy meredek hegyoldalon való leereszkedés közben szokott rájuk törni. Rövid tanakodás után úgy határoztak, továbbra is az utat követik, akárhová is vigye őket.

A hatalmas fák összeborultak fölöttük, és elzárták előlük a kilátást. Az erdőnek ezt a részét megkímélte a Szép-partot egykoron sújtó átok, ugyanis egyetlen megszenesedett fatörzset sem láttak. Sőt, itt gyakran hallottak szárnysuhogást, madarak trilláját, időnként szarvasok, őzek meg vaddisznók rohantak át előttük vagy mögöttük.

Mindössze az nyomasztotta őket, hogy fogalmuk sem volt, milyen messze lehetnek az otthonuktól. Már sötétedni kezdett, amikor az egyik kanyarnál jócskán kiszélesedett az út, akár egy pihenőhely. Száz ember, meg tucatnyi szekér is kényelmesen elfért volna a lesimított téren. A fák koronája között elég szabad hely maradt, hogy Májusieső felreppenjen.

– Még mindig nagyon magasan vagyunk – közölte, miután leszállt –, és rövidesen teljesen besötétedik.

– Akkor félúton járhatunk – állapította meg Kincskereső. – Szerintem itt kéne éjszakáznunk.

Előző nap úgy indultak el, hogy csupán körülnéznek, és rövidesen visszatérnek a lakhelyükre, ezért se élelmet, se innivalót nem vittek magukkal. Fent, a Királyszékeknél ugyan ittak a forrásvízből, de azóta semmit. Most korgó gyomorral, szomjasan, ám zokszó nélkül készültek elvackolni magukat éjszakára.

– Csitt! – emelte fel a kezét hirtelen a törpe.

Most már mind hallották a nagyon halk, sustorgó hangot a fák közül. Izgatottan indultak az irányába, ami a burjánzó aljnövényzetben egyáltalán nem volt egyszerű. Talán százlépésnyire a táborhelyüktől jókora nyílás sötétlett a sziklafalban. Előtte hatalmas, hófehér mésztufa gát peremén zubogott keresztül a hegy gyomrából előtörő jéghideg, kristálytiszta víz, hogy azután széles patakként csörgedezzen a hegyoldalban.

– Hát, szomjazni már nem fogunk! – kurjantotta vidáman Kincskereső. – Ma pedig én őrködök!

Az éjszaka eseménytelenül telt. Reggelire a barlangból kifolyó forrásvizet itták, majd folytatták vándorlásukat lefelé. Nagy sokára az út csatlakozott a patakhoz, onnantól szinte vízszintesen haladt a fák alatt. Jókora távolságot tettek meg, amikor egy duzzasztómű maradványaihoz értek. A fatörzsek mögött kormos falakat véltek felfedezni. Felvillanyozódva törték át magukat a bokrokon, és az esti szürkületben hamarosan feltűnt előttük a felvonóhíd roncsa.

(folytatás)

(az elejére)

Miközben szemlélődtek, egyszer csak minden irányból fülsiketítő surrogást hallottak. Rémülten néztek körül. Az emelvény tövéből körös-körül irdatlan vízfüggöny tört fel, csúcsa jóval a zárókő fölé ért, és elzárta a kilátást. Arra számítottak, hogy pillanatokon belül csuromvizesek lesznek, azonban meglepő módon egyetlen vízcsepp sem hullott rájuk. A jelenség sokáig tartott, és ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött.

Keresni kezdték a víz forrását. A közelben nagyjából harminc méter átmérőjű kerek, jókora, simára csiszolt hófehér kövekkel körberakott, kristálytiszta vízzel telt medencét találtak, belőle széles patak indult észak felé. Követték a vízfolyást, ami kisvártatva egy vízesés formájában hagyta el a lapályt. Alant hatalmas, hegyek övezte, és a fennsíkon eredő folyó által kettéosztott alföld terült el. Mindkét oldalról szerpentin vezetett fel a hágóra, ezek pont az emelvénynél találkoztak.

Mire visszaértek az építményhez, a lenyugvó nap sugarai vörösbe borították a trónusokat. A legnagyobban kényelmesen elfértek volna mindhárman.

– Beleüljünk? – mutatott rá Májusieső.

– Próbáljuk ki! – kacagott Csiperke.

– Én nem tenném! – ugrott eléjük Kincskereső. – Elvégre fogalmunk sincs, ki és miért állította ide őket. Meg azt sem, mi mindent írtak ide. Lehet, hogy meg vannak bűvölve, és ha nem jogos tulajdonosuk telepszik beléjük, lezuhan a zárókő… vagy mit tudom én…

– Á, ez badarság, én nem hiszek az ilyesmiben! – legyintett Csiperke. – Lássuk, mi történik!

– Kérlek, ne! – fogta meg a kezét Májusieső.

– Már miért ne? Csak nem ragadt rád Kincskereső aggódása!

– Azt nem mondanám, de azért az óvatosság még senkinek sem ártott meg. Mivel te leszel a mi királynőnk, értelmetlenül nem kockáztathatod az életedet! – térdelt elé a humkányfi.

– Igaza van Májusiesőnek – helyeselt a törpe. – Itt eleget láttunk, induljunk vissza!

– Rendben, barátaim! – ölelte át meghatottan társait Csiperke. – Majd legközelebb magunkkal hozzuk a varázslót is, ő biztos eligazodik a feliratok között. Mert én bizony nagyon bele szeretnék ülni a legnagyobba. Méghozzá veled együtt, Májusieső!

Átölelte, és megcsókolta a meglepett humkányfit, aki először elpirult, azután viszonozta az ölelést. Kincskereső közben szemérmesen elfordult, legszívesebben köddé vált volna, hogy ne zavarja a szerelmeseket.

– Ma már ne induljunk el, mindjárt teljesen besötétedik! – javasolta nagy sokára Csiperke.

– Pihenjetek csak, majd én vigyázom az álmotokat, úgyse bírnék aludni! – ajánlkozott Májusieső.

– Hja, a szerelem! – motyogta magának a törpe.

Kincskereső az egyik oszlop tövébe heveredett, beburkolódzott a köpenyébe, és nyomban hangosan húzta a lóbőrt. A két humkány úgy telepedett le, hogy lássák a koromfekete égen szikrázó csillagokat.

– Csiperke, ha megbántad… – suttogta Májusieső.

– Soha! – vágott közbe, és megcsókolta, nehogy tiltakozhasson.

– De hát én… – próbálkozott megint a humkányfi, miután levegőt kapott.

– Szeretsz?

– Igen, tiszta szívemből!

– Akkor ne beszélj butaságokat, de még csak eszedbe se jusson ilyesmi! Legfőképp pedig ne törődj azzal, mit szólnak vagy gondolnak mások!

Nyomatékul újra meg újra szájon csókolta, amíg meg nem érezte, hogy választottjának minden aggodalma egyszer s mindenkorra szertefoszlik. Egymást átölelve halkan beszélgették át az éjszakát, tervezgették közös jövőjüket.

– És ne félj a nagymamámtól! – bíztatta Csiperke, mikor derengeni kezdett. – Ideje indulnunk.

(folytatás)

(az elejére)

Reggel Gránátalma, Nagyszárny és Ércmester Remény elé járultak.

– Királynő – hajolt meg szertartásosan a humkány –, nemzetségeink nevében őszintén kérünk, irányíts továbbra is minket! Őrködj, nehogy közöttünk is felüsse fejét a széthúzás, ami oda vezetett, hogy az emberek nemzetsége felrúgta évezredek óta fennállt testvériségünket. Mi nem akarunk soha a hibájukba esni, tehát arra is kérünk, időben figyelmeztess, ha tévútra tévednénk.

– Testvéreim, köszönöm, hogy megtiszteltek a bizalmatokkal! – válaszolta meghatottan. – Ígérem, mindent megteszek, hogy egyetértésben, boldogan éljünk ezen a helyen. Szeretném, ha ti meg a varázsló, hagyományainknak megfelelően, az Államtanács tagjaiként segítenétek ebben.

– Úgy lesz, királynő! – jelentette ki Ércmester. – És azt ígérhetem, közülünk soha senki sem fog azért neheztelni Ajándékra vagy Gyöngyre, mert embernek születtek.

– Egyetértek veled, barátom! – bólintott erre Nagyszárny.

– Nos, akkor lássunk munkához! – adta meg a végszót Remény. – És ha elkészültünk, eldöntjük, továbbra is Szép-partnak hívjuk-e új otthonunkat, vagy pedig adunk neki másik nevet.

Bár Rézvölgy kézművesei főleg az emberek köréből kerültek ki, azért a humkányok és a törpék is nagy számban értettek a kőfaragáshoz, falrakáshoz, meg ácsolatok készítéséhez. Az Államtanács tagjai a közülük kiválasztott legtapasztaltabbakkal járták be az épületet.

A helyiségek többségének teteje beomlott, mindenfelé törmelék éktelenkedett a padlón. A mennyezetet tartó oszlopok faragott fejezeteit helyenként letörték, másutt alaposan megkoptatták a lehulló gerendák vagy cserepek. Ráadásul mindent vastagon borított a korom.

Esteledett, mire a nagytorony meg a hozzá csatlakozó két szárny bejárásával végeztek. A trónterem valaha a torony földszintjét foglalhatta el, amiben akár kétezer lakónak jutna hely. Felette lehettek a királyi lakosztályok, az itt lévő szobák ugyanis jóval tágasabbak voltak, mint másutt. Már a felületes szemrevételezésből arra következtettek, valószínűleg háromszor annyian is kényelmesen elférnének az épületben, mint ahányan most vannak, a közeljövőben tehát senkinek sem kell a falakon kívül élnie.

≈

Míg az Államtanács tagjai leendő lakhelyüket vették szemügyre, Csiperke Májusieső és Kincskereső társaságában a környék felderítésére indult. A kaput sűrűn benövő, színes, trombita alakú virágok garmadáját növesztő folyondár útjukat állta, és mert egyelőre egyetlen növényt sem akartak kivágni, hát szárnyra kaptak. Egyre táguló köröket róttak az épület körül. A várat magas hegyek karéjába építették, egyedül kelet felé nyílt kilátás. A Kristályhegy égig érő, csillogó, megmászhatatlanul sima sziklafalai a közelben a jóval alacsonyabb és kevésbé meredek Ércbércekben folytatódtak. Ennek oldalában eleinte hatalmas fák nőttek, feljebb már csak bokrok, afölött pedig csenevész fű, moha és zuzmó.

Olyan magasra emelkedtek, ameddig pihenés nélkül bírtak, ezzel szemben a hegygerinc még mindig jóval föléjük magasodott. Csupán észak felé mutatkozott egy keskeny átjáró két orom között. Arra vették az irányt, és majdnem órányi, fáradtságos repülés után végre leereszkedhettek a hegynyeregbe.

– Hű, ez kemény volt! – lihegett Májusieső.

– Azt hiszem, a Tükörfalnál is magasabban vagyunk – helyeselt Csiperke –, pedig annak a tetejére sem mindegyikünk bír feljutni.

A mindössze párszáz lépés széles, ám hosszan elhúzódó, apró, virágzó növényekkel borított fennsíkot kétoldalt meredek, csupasz sziklafalak határolták. A messzeségben, a lapály közepén oszlopszerűséget pillantottak meg.

Ahonnan jöttek, jól látszott a hegylábig tartó zöld növényszőnyeg, amiben kicsiny, fekete foltként bújt meg a vár. Távolabb a végtelenbe veszett a kéklő tenger. A közelben a hegyoldalba vágott, tíz-tizenkét lépés széles, lankás utat véltek felfedezni, amely oda-vissza kanyarogva vezetett lefelé, és később eltűnt a fák között.

Miután kiszuszogták magukat, elkutyagoltak az oszlophoz, amely jóval messzebb volt, mint ahogyan becsülték. Mikor már kivehették a részleteket, percekig csak döbbenten bámultak. A lapos sziklákból felrakott, majd embermagasságú emelvényen lugasszerű építmény állt, amelyhez széles, meredek lépcsősoron jutottak fel. A körben elhelyezett tizenkét, derékvastagságú, legalább tízméteres, egyetlen kőtömbből kifaragott oszlopok tetejéről induló, szintén egyetlen kőből kivágott, íves gerendák hatalmas, tizenkét szögletű zárókövet tartottak a magasban. Pontosan alá egy behemót lényre méretezett, észak felé néző kőtrónust, elé három, hozzá hasonló, sokkal kisebb karosszéket állítottak egyvonalba. A kupolát úgy tájolták, hogy a trónolók kilátását semmi ne akadályozza. A zárókőbe két sorban körbefutó feliratokat véstek. Az egyikben Csiperke a Királyszékekszóra ismert, ám az oszlopokat és a trónszékeket díszítő többi jel ismeretlen volt.

(folytatás)